Amíg nem lesz még több minőségi játékosunk, a világbajnokság álom marad

A labdarúgásban, mint a történelemben, a művészetekben és a kultúra bármely szegletében, a múlt köztünk él. Egy-egy gól, egy-egy meccs története apáról fiúra öröklődik, befolyásolja a kollektív emlékezetet, azt a képet, amit magunkban a múltról és a mieinknek a labdarúgásban elfoglalt helyéről kialakítunk. A régmúlt felelevenítése a magyar futball esetében időnként olyan, mintha tündérmeséket olvasnánk, de amikor olyan ember mesél, akinek személyesen átélt élményei vannak, akkor rá kell döbbennünk, ez nem mese, ez valóban velünk, a mieinkkel történt.

„Öreg vagyok már, így talán nem meglepő, hogy első futball-vb élményem is meglehetősen régre datálódik: 1966-ban még Apu állt válogatottunk kapujában és a liverpooli Everton-stadionban, a Goodison Parkban kivédte a brazilok szemét – írta a minap kollégám, barátom, a Nemzeti Sport tudósítója, ifjabb Gelei József Facebook-posztjában, akinek az édesapja védte a mieink kapuját az angliai világbajnokságon. – Hatéves fejjel is mérhetetlenül büszke voltam 3:1-re nyerő nemzeti csapatunkra és persze Apu teljesítményére. Soha nem felejtem el, mikor 1977-ben, középiskolásként, zászlóval a kezünkben szurkoltunk a B-középben a szovjetek ellen megnyert vb-selejtezőn és a meccset követően az Erzsébet-hídig vonulva(!) ünnepeltünk. Utolsó magyar vb-emlékem 1986. Miközben az előző években végig vertük a világot, Mexikóban akkora kiütésbe szaladtunk bele, hogy nem tízig számolt ránk a bíró, hanem években mérve is már több, mint 39-nél jár…"

Én már egy másik generációba tartozom, a műalkotásként ható „brazilverést”, a legendás Farkas-góllal együtt már csak megsárgult felvételekről ismerem, ám az említett, a magyar futball szempontjából kínlódásokkal teli 39 évet nagyon is végigéltem. Sosem felejtem el, 1997-ben, amikor legutóbb elértük a pótselejtezőt egy finnországi döntetlennel, a tévé előtt szorongva rongyosra rágtam egy pólót, majd Moilanen kapus öngóljánál a 90. percben úgy üvöltöttem a panelben, hogy felkopogott az alattunk lakó, hogy lassan be lehetne fejezni. Aztán jöttek a jugoszlávok, és befejeztem… Ahogy szép lassan a sorozatos kudarcok hatására az álmodozást is.

Be kell ismerni, 28 évvel ezelőtt hiába játszottunk pótselejtezőt, csapatunk játékereje a vb-re a selejtezőből kijutó 14 európai válogatott többségétől leírhatatlan távolságra volt, hogy mást ne mondjunk, a Helsinkben pályára lépett 14 játékosból senki sem szerepelt európai elitbajnokságban (amikor a meccset rendezték), és légiós is alig volt a csapatban (Sáfár Szabolcs, Lipcsei Péter, Keresztúri András, Kovács Zoltán). Mostanra azért sokat változott a helyzet, nemcsak a légiósok számát (a vasárnap pályára lépett 16 játékosból 11-en játszanak külföldön), illetve klubcsapataik szintjét illetően (Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos az angol bajnoktól érkezett, Willi Orbán a jelenlegi német 2. helyezettől, Sallai Roland a BL-ben szereplő, török bajnok Galatasaraytól és Loic Nego, valamint Schäfer András is elit bajnokságban szerepel), hanem a megelőző évek eredményességében is. Az előző két Eb-szereplés, a legutóbb csoportgyőztesként, veretlenül megnyert selejtezősorozat és a Nemzetek Ligája-szereplések azért azt mutatták, az 1990-es és a 2000-es évekhez képest közelebb vagyunk játékban ahhoz a szinthez, amit a világbajnoki részvétel megkíván. Ennek is köszönhettük, hogy a második kalapból sorsolták ki a csapatot a jelenlegi selejtezősorozatra.

Csakhogy, be kell látni, 2023 után lejmenetbe kerültünk, nem nőtt az európai élcsapatokban szereplő játékosaink száma, és ha ideig-óráig képesek is vagyunk jobb teljesítményre, ezt már nem tudjuk állandósítani egy teljes sorozaton, de még csak egy meccsen keresztül sem az erősebb vagy a velünk nagyjából egy szinten lévő csapatokkal szemben sem. Ez kegyetlenül megmutatkozott az írek elleni vasárnapi mérkőzés utolsó 16 percében (a hosszabbítással együtt), amikor 2–1-ről megfordították a budapesti selejtezőt, ismét szertefoszlatva a magyar vb-álmokat. De tegyük hozzá, ha ezt a meccset kihúzzuk döntetlennel, akkor könnyen lehet, hogy a pótselejtezőben járunk hasonlóan egy még erősebb ellenféllel szemben. Marco Rossi kapitányi időszakában a mostani az első olyan év 2020 óta, amikor több vereséggel fejezzük be az esztendőt (öt), mint győzelemmel (három). És százalékos arányban is a mostani volt a leggyengébb év, amióta az olasz szakember irányítja a csapatot (a 2019-es év volt még hasonló, de akkor eggyel több, négy győzelmünk volt hat vereség mellett). Azt is érdemes leszögezni, hogy az elmúlt két évben tétmeccsen már egyetlen, a mieinknél magasabban jegyzett válogatottat sem tudtunk legyőzni, szemben a korábbi évekkel, vagy szemben például az írekkel, akik múlt héten 2–0-ra legyőzték a portugálokat. Sőt, már a mieinkkel nagyjából hasonló szintre tehető ellenfelek közül is a 2024-es Eb-től számolva csak kettőt tudtunk megverni, a skótokat és a bosnyákokat, itthon viszont az ilyen szintű csapatok közül egyet sem. Először a hosszú veretlenségi, majd a még hosszabb hazai veretlenségi sorozatunk is megszakadt az elmúlt két évben.

Persze, a legkönnyebb ilyenkor egyszemélyi felelőst keresni (bár Marco Rossi a mérkőzést követően is elmondta, mindig ő az első számú felelős) és kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is. Azonban a legfőbb probléma, ami tegnap is látszott, hogy van egy alapcsapatunk, hat magas szinten játszó légióssal, és a Ferencvárossal az elmúlt években nemzetközi rutint szerző hazai játékosokkal, de mögöttük hiányoznak azok, akiket még ilyen kiélezett helyzetekben be lehet vetni, megvan a rutinjuk és a játéktudásuk ahhoz, hogy nemzetközi meccsen, akárcsak csereként a hajrára beállva helyt tudjanak állni. Volt egy rövid időszak tavasszal, amikor úgy tűnt, hogy nőhet az elit bajnokságban szereplő magyarok száma, de Nikitscher Tamás kiesett a Valladoliddal a spanyol élvonalból, majd a válogatottból is kikerült, Dárdai Bence nem tudta megvetni a lábát a Wolfsburg kezdőcsapatában, Szalai Attila elkerült a Hoffenheimtől, Balogh Botond Parmából, az U21-es válogatott Yaakobishvili Antal a Gironából, Gulácsi Péter pedig lemondta a válogatottságot. Eközben az NB I-ből a nyáron 16-an szerződtek külföldre, 18-an viszont hazatértek, tehát csökkent a légiósaink száma. Sajnos, amíg nem tud a magyar utánpótlás több, európai élbajnokságban szereplő játékost kinevelni, nem bízhatunk látványos előrelépésben.

Hiába indult jól a vasárnapi meccs Lukács Dániel fejesével, és hiába lőtt Varga Barnabás világklasszisokat idéző gólt, amiről unokáink is mesélnének (mint arról a bizonyos Farkas-gólról 1966-ból), ha nincs a 96. percben az ír fordítás. Persze a közvetlen okokat is kell elemezni az arra illetékeseknek, a rosszul sikerült cseréket (a legfontosabb pillanatokban beállt az újonc Redzic Damir és az a Mocsi Attila, aki 2022 óta kerettag, de korábban csak két meccsre, összesen 25 percre küldte be őt a kapitány), a kihagyott helyzeteket, a gólok előtti hibákat. Azt, hogy egy kapott gól utáni középkezdésből vagy egy szimpla kirúgásból miért ajándékoztuk oda a labdát az ellenfélnek. Hogy a 96. percben miért nem támadta le a kapujából majdnem a felezővonalig kiszaladó ír kapust senki és hogy miért nézik hárman is végig közvetlen közelről, tehetetlenül Troy Parrott harmadik gólját, és még sorolhatnánk az okokat, amik a végeredményhez vezettek.

Vasárnap ismét olyan mélyütést kapott a magyar futball, amit nem lesz könnyű kiheverni, főleg ha csak tüneti kezelést alkalmazunk, mélyreható változtatás nélkül. Legalább olyan nehéz lesz, mint a meccs után könnyes szemmel hazakullogó újságírónak megnyugtatni a tévé előtt órák óta zokogó, tízéves, futballista fiát és valami biztatót mondani neki. A mai gyerekeket – meg persze az idősebbeket is – elkényeztette a csapat az elmúlt években, és most jött a keserű ébredés. Az írek ellen még telt ház volt a Puskás Arénában, de mikor lesz telt ház legközelebb? A lefújás után hosszú évek óta először elmaradt a szurkolókkal közös Himnusz-éneklés is (a szurkolók elénekelték a Himnuszt, de a csapatnak érthető okokból nem maradt lelkiereje kivonulni a tábor elé). Vége a #csakegyütt-korszaknak? 

És ami a legfontosabb: mikor jutunk ki újra világbajnokságra? Vajon még megélem?

EURÓPAI VILÁGBAJNOKI SELEJTEZŐ
F-CSOPORT, 6. (UTOLSÓ) FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–ÍRORSZÁG 2–3 (2–1)
Budapest, Puskás Aréna, 59 411 néző. Vezette: Espen Eskas (Jan Erik Engan, Isaak Elias Bashevkin) – norvégok
MAGYARORSZÁG: Dibusz – Nego (Mocsi, 90+3.), W. Orbán, Szalai A., Kerkez – Schäfer (Ötvös, 63.), Tóth A. (Bolla, 76.) – Lukács D. (Styles, 63.), Szoboszlai D., Sallai R. (Redzic, 90+3.) – Varga B. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
ÍRORSZÁG: Kelleher – Coleman (Ebosele, 60.), O’Brien (Manning, a szünetben), N. Collins, D. O’Shea, Scales – Ogbene (Idah, 53.), Cullen (Taylor, 80.), Molumby (Kenny, 60.), Azaz – Parrott. Szövetségi kapitány: Heimir Hallgrímsson
Gólszerző: Lukács D. (3.), Varga B. (37.), ill. Parrott (15., 80., 90+6. – az elsőt 11-esből)