Népsport: Kocsis Antal megfizetett Trianonért

Kocsis Gyula György gépmunkás és Czinege Erzsébet gyermekeként született a Kőbányai út 23. szám alatt a X. kerületben, majd hamarosan a Wekerletelepre, a Baross utcába költözött a család, ahol 1996 óta emléktábla őrzi a nevét. A kis Kocsisból így lett kispesti polgár – és egy rövid MÁVAG-os kitérőt követően ferencvárosi bunyós. 

A Trianon után szárnyra kapó leventemozgalom vezette a sporthoz, eleinte a hosszútávfutással kacérkodott, a bunyóval pedig a MÁV Gépgyári Sportkörben ismerkedett meg, ahol a korábbi ferencvárosi ökölvívó, Untenecker-Alszeghy József csiszolgatta a tudását. Amikor 1924 decemberében a Budapest-bajnokság döntőjében legyőzte a későbbi edzőlegendát, Adler Zsigmondot, a III. Ker. TVE akkor bajnokát, lecsapott rá az FTC, amely nemcsak Kocsist, hanem Unteneckert is magához csábította. Az FTC-ben rögtön kitűnt társai közül (öltözőszekrény-szomszédja volt Szántó „Öcsi” bácsi édesapja, idősebb Szántó Imre is), gyorsan válogatott lett, piros-fehér-zöldben húsz meccset vívott, 1926-ban már ő volt a légsúlyú (akkor 112 font, 50.8 kg) magyar bajnok, és címét 1927-ban, valamint 1928-ban is megvédte. 

És az 1927-es berlini Európa-bajnokság légsúlyú ezüstérmeseként (a döntőben a svéd Bohman „nemcsak erősebb volt nála, de technikában is felülmúlta s így megérdemelten szenvedett vereséget” – írta a Nemzeti Sport) már az amszterdami olimpiára is dobogóesélyesként érkezett. A kontinensviadalra az angolok korábbi félnehézsúlyú profi világbajnoka, Ted „Kid” Lewis készítette fel, korábban pedig a német Emil Volkmerrel dolgozott a válogatottnál.

A 163 centis kisember jó formában futott be Hollandiába, ahogyan utóbb Kankovszky Artúr, az ökölvívók ügyvezető alelnöke mesélte: „Nem mondom, néha kissé erőszakos voltam és talán keményebben beszéltem is főleg Kocsissal, de volt annyira intelligens a gyerek, hogy bár berzenkedett akkor és csak nagyon nem szívesen, de mindig befejezte úgy a munkát, ahogy tőle megköveteltük. Mikor pedig hazafelé jöttünk, bevallotta, hogy mindent ennek a kemény, de jóakaratú szigornak köszönhet és boldog, hogy engedelmeskedett…”

Légsúlyban 19-en mérlegeltek, Kocsisnak a 16 közé jutásért nem kellett ringbe lépnie, nem úgy az amerikaiak favoritjának, Hyman Millernek, aki óriási meglepetésre azonnal kikapott egy belgától, és a komplett válogatott csak azért nem utazott tiltakozásul haza Amszterdamból, mert Douglas MacArthur, az Amerikai Olimpiai Bizottság elnöke ezt nem engedte meg, mondván: „Az amerikai sohasem adják fel!” Kocsis ez idő alatt edzett egy jót, és készült az első meccsére. Ezen simán, egyhangú pontozással elverte a spanyol-katalán José Villanovát, majd a német Hubert Ausböck következett. „Kocsis mint régi ismerősét üdvözölte Ausböcköt, kinek visszaemlékezése a pesti német–magyar mérkőzésre, amely tavaly ősszel folyt le Budapesten, igen kellemetlen lehetett. Kocsis itt ugyanis kiütötte ellenfelét, de annyira, hogy az a ring kötelein is keresztül repült. Kocsis a tegnap mutatott munkája után mint a mérkőzés favoritja szállt a ringbe.” És győztesként távozott, amivel már bent volt az elődöntőben! (Biztos érmesnek csak azért nem vallhatta magát, mert 1948-ig a bronzért is bokszoltak az olimpiákon.)

Újabb európai, a kőkemény milánói olasz, Carlo Cavagnoli volt a harmadik ellenfél. Itt sem volt vita, ezzel a dobogó már garantálva volt, és a francia Armand Apell ellen már az olimpiai aranyérem és vele az örökkévalóság volt a tét. Innentől adjuk át a szót a Nemzeti Sportot tudósító legendás főszerkesztőnek, Vadas Gyulának: „A magyar sport egyik legragyogóbb diadalát és mindenesetre legváratlanabb sikerét aratta ma Kocsis Antal, aki gyilkosan erős konkurenciában megnyerte a légsúlyú boxoló olimpiai bajnokságot. Az ő győzelme nemcsak egyéni siker, nemcsak a magyar faj nagy készségét mutatja ebben a nálunk alig néhány éve kultivált sportágban, hanem sikere annak az ifjú szövetségnek is, amely csendben, reklám és nagyhangú nyilatkozatok nélkül dolgozva el tudott jutni a legnagyobb diadalig. Széles, Gelbai és Szobolovszky kiesése után senki sem mert benne bízni, de mikor nap-nap után egyre jobban beverekedte magát a közönség szimpátiájába, a magyarok reménysége is megnőtt Kocsissal szemben. És mikor gyengébb első két menet után a harmadikban rettenetes finissel, minden erőt küzdelembe dobó győzni akarással a maga javára döntötte el a küzdelmet, a magyarokkal együtt ünnepelte a kis termetű fiút az egész közönség.”

Vadas emlékkönyvébe a francia Apell elleni döntője után pedig a következőket írta a légsúlyú bajnok: „A trianoni békeszerződésért… Éljen Magyarország!” Kankovszky pedig csak ennyit nyilatkozott: „Hála a magyarok Istenének, végre egyszer nem nyomtak el a bírák, sikerült semleges zsűrit összeszednünk…”

Kocsis Amszterdamban az akkori szokásjog alapján egyszersmind Európa-bajnoki címet is szerzett, hiszen a nemzetközi szövetség 1924 és 1932 között így írta ki az olimpiai ökölvívótornákat, és nemzeti hősként tért haza Budapestre, ahol az amszterdami érmeseket valóságos népünnepély fogadta. „Látod komám, ez a tökmag agyonpofozta a fél világot!” – mondta elismerően valaki a fogadásán, Kocsis pedig könnybe lábadó szemmel így köszönte meg az üdvözleteket: „Majd ha sor kerül rá, az én öklöm mellett még sok ezer kemény magyar ököl megteszi a kötelességét…” A bajnok és családja autón indult Kispest felé. „A startnál kis baj történik, az egyik koffer lepottyan. Tízen is sietnek visszasegíteni. Kocsis az ülésre állva lobogtatja egyik kezével az aranyozott olimpiai babérkoszorút, a másikban két nagy csokrot. Jó neki, ő nem eshet ki. A gondos mama hátulról két kézzel tartja a nadrágját. A boxvilágbajnoknak…”

Itthon még harmatsúlyban nyert egy bajnoki címet, és 1930 elején csapatbajnokságot is az FTC-vel, majd abban az évben a profi karrier reményében „kitántorgott” előbb Németországba (itt vívta meg sikerrel első profi meccsét: április 11-én Frankfurtban kiütötte Erich Kohlert), majd Amerikába. Előbb Dél-Amerikában, majd majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol Tony Kocsis néven lett hivatásos öklöző. New York egyik legmenőbb edzőtermébe, a Stillmann’s Gymbe a magyar származású amerikai bokszguru, Steve Klaus vitte le, és a nagy hírű tréner, Jimmy DeForst is segítette az edzéseit, aki a boksztörténeténelem egyik legnagyobbjának, Jack Dempsey-nek is ült a ringsarkában. (Klaust 1931-ben felkérték a magyar válogatott szövetségi kapitányának, ő jegyezte az 1932-es olimpián Énekes István, 1936-ban pedig Harangi Imre aranyérmét.) Kocsis a korszak harmatsúlyú menői közül legyőzte az egykori világbajnoki kihívó Eladio „Black Bill” Valdést és a Madison Square Gardenben a korábbi világelső Gregorio Vidalt, döntetlenre volt jó a francia Európa-bajnokkal, Émile Pladner-val, viszont kikapott a kétszeres vb-kihívó Benny Schwartztól. Bár súlycsoportja világranglistáján felért a negyedik helyre, az igazi áttörés nem jött össze neki, ezért harmincévesen, 1935-ben visszavonult. Amerikában szabóként dolgozott, Magyarországra csak három évtizeddel később, 1965-ben látogatott haza, személyesen találkozott a háromszoros olimpiai bajnok utóddal, Papp Lászlóval, de a Ferencvárost sem hanyagolta el, mert ott volt a Népstadionban, amikor a VVK-győzelem felé vezető úton Alberték 3:0-ra elverték az Athletic Bilbaót…

Végrendelete szerint hamvait a floridai Titusville-nél az Atlanti-óceánba szórták, három évvel halála előtt, 1992-ben úgy rendelkezett, hogy sportpályafutásának emléktárgyait a budapesti Testnevelési és Sportmúzeum kapja meg. Mellszobra, Lantos Györgyi alkotása, 1999 óta egykori klubja, a Ferencváros népligeti olimpiai sétányán áll.

KOCSIS ANTAL
Született: 1905. november 17., Budapest
Elhunyt: 1994. október 25., Titusville
Sportága: ökölvívás
Klubjai: MÁV GSK (1923–1924), Ferencvárosi TC (1925–1930)
Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (légsúly, 1928), Európa-bajnok (légsúly, 1928), Eb-2. (légsúly, 1927), 6x magyar bajnok (légsúly, 1926–1928; harmatsúly, 1929; csapat, 1928, 1930)
Hivatásos mérlege: 21–13–5 (4 KO-TKO)