Senki sem kérte, hogy a legjobb legyen – Gyenge Balázs jegyzete

NEGYVENÉVES LETT Cristiano Ronaldo, minden idők egyik legjobbja, korunk talán legkiemelkedőbb labdarúgója. Értem én, hogy örök vita lesz arról, hogy akkor ő vagy Lionel Messi, mármint melyikük volt jobb, de ezt a kérdést még úgy sem lehet eldönteni egzakt módon, ha a serlegeket, a gólokat, esetleg a profi pályafutás alatt szerzett euró- vagy dollármilliókat patikamérlegre tehetjük. Mégis szeretnék egy személyes történetet szerényen hozzáfűzni ahhoz, hogy miért CR a(z egyik) legjobb, noha biztos vagyok benne, hogy a világ egy másik pontján akad olyasvalaki, aki hasonlót tudna mesélni az argentin klasszisról.

Ez a kis történet közel negyed évszázados, de igazán épp az idő ad hitelt neki. 2002-ben Bölöni László volt a Sporting edzője, egy olyan időszakban, amikor a zöld-fehérek régi dicsőségüket idézték, nemcsak a pályán, hanem az utánpótlás-nevelésben is – a 2001-ben érkező Bölöni vezetésével nemcsak a Primeira Ligát, de a Portugál Kupát is megnyerte a csapat. Többek között olyan játékosok alkották az erdélyi edző keretét, mint az idényben 42 (!) bajnoki gólig jutó Jardel, a sokadvirágzását élő Joao Pinto vagy az akadémiáról frissen kikerülő Quaresma és Hugo Viana.

Ilyen játékosállományból könnyű mazsolázni, ha újságíróként lehetőségünk nyílik rá, hogy interjút készítsünk valamelyikükkel. Márpedig 2002 májusában Bölöni mester szívélyesen fogadott a régi Alvalade-stadionban berendezett irodájában, és kérdezte, hogy kivel szeretnék beszélni. „Jardellel és Joao Pintóval” – fakadt ki belőlem az automatikus válasz, ami természetesen megértésre talált, ám Bölöni ekkor hozzátette, van itt egy fiatal gyerek, akit érdemes lenne megnézni. „Na jó, ez a Sporting, itt fű helyett is tehetséges focisták teremnek” – gondoltam magamban, és különösebben nem is villanyozott fel az ajánlat, de persze becsületből, másnap kimentem megnézni magamnak a sokadik csiszolatlan gyémántot. Bölöni a lelkemre kötötte, hogy a srác ne tudjon róla, hogy nézem, mert akkor felesleges vagánykodásba kezdene.

Amikor kiértem a monumentális lelátóra, egy cingár gyereket láttam egyes-egyedül a gyepen, bokasúllyal a lábán, amint az egyik irányba földbe szúrt karók között szlalomozott a labdával, visszafelé pedig teljes erőből sprintelt. Ezt legalább tízszer megcsinálta, amíg néztem, de úgy voltam vele, nagyszerű, majd ha nevet szerez magának, akkor felkeresem őt Jardel helyett.

A cingár gyerek ma lett negyvenéves, én pedig bánom, hogy anno nem beszélgettem el vele.

Ja, és senki sem kérte, hogy azt az edzésmunkát akkor ott elvégezze!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!