Amikor a magyar válogatott Budapest néven játszott a Madriddal

A Realra épülő Madrid válogatottja sem lógott ki a kor túracsapatai közül, egyértelműen azért vágott neki Európának, hogy minél többet kasszírozzon. Így aztán hiába volt a csapat főnöke az akkor a Real edzőjeként dolgozó Hertzka Lipót, meg volt kötve a keze, amikor az MLSZ-szel a vendégjátékról tárgyalt, minden lépését egyeztetnie kellett a spanyol féllel.

Más kérdés, hogy a madridiak nem siettek őt telefonon visszahívni Budapesten, ezért – tudjuk meg a Nemzeti Sportból augusztus elején – „ ma ismét felhívja Hertzka Madridot, s ha lehetséges, telefonon intézi el a függő kérdéseket. Ha azonban ez nem sikerülne, akkor holnap vonatra ül, Madridba utazik, hogy onnan adja meg a végső választ. A szövetségben remélik, hogy ez a válasz kedvező lesz, bár az újabb és újabb feltételváltozások, alkudozások nem tettek jót a spanyol mérkőzések ügyének”.
Ekkor még úgy volt, hogy hét mérkőzésen lép pályára a csapat (végül négy lett belőle), hogy megfelelő legyen a haszna, ám a vendéglátó fél mindenütt óvatos volt – a világválság miatt okkal. Panaszkodott is Hertzka, hogy kiszolgáltatottak a szervezőknek, hiszen „van olyan kikötés is, hogy vereség esetén a következő meccsen kevesebbet kapunk, mint győzelem esetén” – magyarázta.

Nem mintha mifelénk szívesebben vállaltak volna kockázatot. A profi alszövetség (PLASZ) nem merte vállalni a rendezést, ezért a három nagy klub, a Ferencváros, a Hungária és az Újpest vállalta magára a lebonyolítást, s ha nagy nehezen is, de elérték, hogy Budapest néven léphessen pályára csapat. „Az is bizonyos, hogy ez a mérkőzés régen látott komoly eseménye, régen várt csemegéje lesz a magyar futball közönségének” – örvendezik a Nemzeti Sport, arról is beszámolva, hogy Budapestről Prágába (Slavia Sparta vegyes: 1:1), onnan Berlinbe (Tennis Borussia: 4:0) utaznak a madridiak, s Lipcsében (Wacker VfB vegyes: 2:3) fejezik be a túrát.

De még csak Budapest előtt vagyunk, ahol a Ferencváros, a Hungária és az Újpest közös kérvényt nyújtott be az OTT elnökéhez, Karafiáth Jenőhöz, emlékeztetve őt az ígéretére, mely szerint „ha a magyar egyesületek olyan nemzetközi mérkőzéseket kötnének le, amelyek sportszempontból elsőrendűen kívánatosak és amelyekért hozandó anyagi áldozatok olyan tetemesek, hogy súlyos deficittel fenyegetnék a rendező egyesületeket, akkor az OTT elnöksége készségesen segíti a rendezőket azzal, hogy az OTT-adót nekik segélyképpen visszautalja”.

A mostani helyzet egyértelmű – támogatja meg a kérést a Nemzeti Sport –, hiszen „évek óta nem volt hasonló klasszisú válogatott csapat Budapesten”, miközben „a spanyoloknak fizetendő költségmegtérítés 1800 dollárt tesz ki, amelynek tetemes volta természetszerűleg deficittel fenyegeti a rendezőket”.

Az OTT azonban kivárt, húzta az időt, a Nemzeti Sport szerint „ez a taktikázás – ha igaz – élesen rávilágít rendszerünk egész igazságtalanságára, könyörtelenségére és sportszerűtlenségére”. A lap nem a levegőbe beszél, érvei is vannak: „Ha győzünk vasárnap s ezt a győzelmet nagy közönség nézi végig: megkezdődhet a magyar futball reneszánsza. De akkor a pénzt elviszik adóba. Ha nem lesz közönség s ha az eredmény nem élni akarásunkat, hanem szerencsétlen helyzetünket dokumentálná, akkor – az OTT jótékonysága elkésett. Az OTT akkor viselkedne igazságosan és hivatásához méltóan, ha még vasárnap előtt teljesítené a rendező egyesületek kérését.”

A sporttanács végül igent mondott, a mérkőzés „propagandajelentőségét” méltányolta, a Nemzeti Sport pedig joggal verhette a mellét: „Örömmel regisztráljuk ezt a hírt mint az általunk kezdeményezett akciónak nagy sikerét.”

A mérkőzés előtt két nappal, pénteken érkeztek meg a spanyolok a bécsi gyorssal, „mindenki a II. osztályú vagon elé sietett, ahol az ablakban utazósapkák, sötétbarna arcok és sok szállodai címkével beragasztott útitáskák jelezték a spanyol futballistákat”. Mindenki Ricardo Zamorát kereste, a klassziskapus érdekes módon akkor lett népszerű nálunk, amikor 1925 októberében Spanyolország 1:0-ra nyert az Üllői úton, s a legalább akkora klasszis Zsák Károly bődületes potya gólt kapott. Az 52. percben: „Carmelo (...) áll a szabadrúgáshoz. A labdája éles, lapos, olyan, milyent Zsák már számtalanszor kivédett, most azonban ahelyett, hogy vetette volna magát vagy letérdelve védte volna a labdát, lehajolva akarja elfogni. Egy tizedmásodperccel elkésik, a labda ujjait érintve esik a kapuba.”

Zamora mindenhol népszerű, klubjában is kivételeznek vele, hiszen csak ő hozhatta magával – a feleségét. Ezzel együtt a kapus adogatja ki a bőröndöket az ablakon át, „könnyedén emelgeti a súlyos táskákat”, az erejével nincs baj – állapítják meg többen –, de mintha soványabb lenne, mint szokott. „Utóbb kiderül, hogy tengeri fürdőn nyaralt és ott közben leadott néhány kilót, a kondíciója azonban kitűnő.”

A küldöttség a Teréz körúton, a Royal Szállóban lakik, odahajtatnak a pályaudvarról, majd a vacsoránál feltűnik, hogy „frissek, elegánsak. Nem látszik rajtuk, hogy három teljes napig utaztak, és a három éjszakát nem hálókocsikban, hanem az egyszerű II. osztályú fülkékben töltötték. Ruganyosak, erősek, jó étvággyal eszik a vacsorát.”

Utána Hertzka edző – jó házigazdaként – elviszi őket egy közeli kávéházban „feketézni és zenét hallgatni”.

A szombat sem a pihenésé, délelőtt séta és vásárlás a vendégek programja, ebéd, ebéd után pihenő, majd elindulnak „a szokásos autókörútra”, magyarán városnézés következik. Fogadás a spanyol nagykövetségen, vacsora, majd egy kis séta, „a csapat Hertzka Lipótnak vezetése mellett és a Margit hídról a kivilágított főváros panorámáját csodálta meg”.

Másnap már nem volt mese, pályára kellett lépni. Tizennyolcezer néző előtt, tehát az érdeklődéssel nem volt baj. Az eredménnyel sem, hiszen: Budapest–Madrid 2:0. A Nemzeti Sport első oldalán hozsannázik: „A budapesti csapat valóságos propaganda játékot mutatott be – Sárosi nagyszerű játékával a mérkőzés hőse lett – Az első gól Kalmár ragyogó fejeséből esett – A második gólnál (II. 12. p) Zamora Zsák hat év előtti tragédiáját eleveníti meg.”

Nézzük is a gólokat.

26. perc: „Borsányi szép labdájával Táncos ellép, késedelem nélkül ível a kapu elé, tökéletes a centerezés, Kalmár is jó tempóban érkezik, Zamora jobbra dűl, Kalmár fejese a másik sarokba vágódik. Remek akció, pompás, védhetetlen gól. 1:0.”
56. perc: „Avar elől kézzel ütik el a spanyolok a labdát, két méterrel a 16-oson kívül. Avar és Híres között vita folyik, ki rúgja, mind a kettő neki akar menni, végül is Avar marad felül, lő, lövése ezúttal is elakad a sorfalban, de most a bekkek közé esik, azok meglepődnek, Zamora is kifelé indul, közben Quesada élesen hazaad, ami Zamorát lepi meg s a rosszul irányított hazaadás kiperdül a kezéből. Quesada most már hiába próbál menteni, mert Zamorába ütközik s Kalmár csípi el a labdát, még a gólvonal előtt, hogy végérvényesen hálóba segítse. Potya gól, de annyi baj legyen. 2:0.”

Nyerünk tehát, 2:0 a végeredmény, s hozzátehetjük, hogy Zsák és Zamora végül 1:1-re végzett a potya gólok versenyében.

A Nemzeti Sport a 18 esztendős Sárosi „Gyurkát” emeli ki elsősorban, aki szerénykedik („Nem ment olyan jól a játék, ahogyan mehetett volna”), a csapat keresztmetszete pedig: „A csatársor: sok támadás, egyetlen remek befejezés. A halfsor: a mérkőzés ura és eldöntője. A védelem: biztos nyugalmat élvezett.”

És végül az optimista zárszó, ami jelzi, hogy úgy kellett a magyar futballnak ez a siker, mint egy falat kenyér: „A magyar futball a sok megpróbáltatás és ránehezedő súlyos teher alatt nyögve is nagy csatát nyert vasárnap délután. Megmutatta, hogy a sok hiba és balszerencse lápján keresztül is hatalmas léptekkel tud átgázolni, mert él benne a talentum ősereje, és nem aludt ki belőle az elhivatottság lángja. Megmutatta, hogy sem a gazdasági válság, sem a sportra rárakott közterhek, sem a kishitű vezetés nem tudta elhervasztani ezt a nálunk már kitéphetetlenül mély gyökeret vert virágot, mert benne a magyar humusz hallatlan eleven ereje diadalmaskodik, tehetségekben gazdag volta pompázik.”