Évforduló: 25 évvel ezelőtt vezetett vb-döntőt Puhl Sándor

– 1994. július tizenhetedike – ezen a napon…
– Ne is folytassa, beleégett a dátum az emlékezetembe! – nevetett fel Puhl Sándor, aki 25 évvel ezelőtt a Brazília–Olaszország (0–0, tizenegyesekkel 3–2) vb-döntő játékvezetője volt az Egyesült Államokban, Pasadenában.

– Inkább azt mondanám, van, amire már én nem emlékszem… Mozgalmas időszak volt: csütörtökön a harminckilencedik születésnapomat ünnepeltem, pénteken bejelentették, hogy én vezetem a döntőt, vasárnap meg következett a mérkőzés.

– Mi történt szombaton?
– Biztonsági őrök nélkül egy lépést sem tehettem, mindenhová kísértek, de javasolták, inkább maradjak a hotelszobában. A telefonomat már pénteken kikapcsoltatták, elzártak a külvilágtól, bár lehet, nem is lett volna kedvem senkivel beszélgetni.

– Hogyan állt fel a két csapat?
– Ha nagyon nekigyürkőzöm, elmondom az összeállítást. Az is megvan, hogy az igazi Ronaldo még nem fért be a brazil csapatba, de már tizennyolc évesen ott ült a padon, Romário és Bebeto volt elöl. Az olaszoknál Pagliuca, a két Baggio, Maldini, Baresi – nem volt rossz, az igaz.

– Ma visszatekintve: mit jelentett önnek ez a mérkőzés?
– Akkor is azt mondtam, ma is úgy gondolom: arra vagyok büszke, hogy magyar emberként, ebből a kis országból indulva juthattam el odáig. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és az álszerénység sem tetszik, ezért ugyanúgy nem becsülném le a jelentőségét, mint ahogyan nem is tolom túl. Sorsfordító volt, igen, játékvezetőként aznap értem a csúcsra, ez nem vitás, de ha megnézem a felvételt, a nevem mellett ott áll: Hungary. És ezért leszek erre örökké büszke. Az országomat képviseltem, ettől is lett ennyire fontos ez a mérkőzés nekem.

– Mi jut eszébe először?
– Ahogyan megyünk ki a pályára, az a kép tisztán előttem van. A sarokból vonultunk ki, tűzött a nap, a pályán még a felvezető show kellékei voltak, ezért meg kellett kerülnünk a játékteret, ballagtunk sokáig, és az jól jött nekem: annyira cikáztak a gondolataim, érzelmileg olyan felhevült állapotban voltam, hogy az a gyalogtúra a folyosóról a kezdőkörig jó alkalom volt kicsit megnyugodni.

– Azt szokta mondani, nem szereti a túl sok sárga lapot, ehhez képest a negyedik percben adott egyet.
– Alighanem az kellett, hogy utána rendben menjen a találkozó. Mazinho kapta, akinek aztán két fia is jó játékos lett, Rafinha a Barcelonában, Thiago Alcántara a Bayern Münchenben játszik. A szünet előtt kapott két olasz, a végén Cafu – százhúsz perc alatt ez nem sok.

– Huszonöt év – jó visszaemlékezni?
– Hogyne! Mégiscsak az életem meghatározó napja volt az. Eszembe jut, mennyi embernek köszönhettem, hogy ott lehettem, és hogy közülük milyen sokan nincsenek már velünk. Az évforduló azt is jelzi, hogy rohan az idő, de ez az élet. Ez az életem.