Magyar futball, magyar nóta, 4. rész – Az Aranycsapat kedvenc nótája

Tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy összefogott a legnagyobb hanglemezgyűjtő, a Lemezbörze című lap főszerkesztő-mindenese, Csabai Mátyás és a hazai hanglemezkiadás nagyágyúja, Joós István, azzal a céllal, hogy kiadják cd-n azt a hat dalt, amelyet Puskás Ferenc énekelt föl magyar barátok biztatására és szervezésében a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Madridban, ahol akkor bakeliten meg is jelent. Erről a lemezről, az évtizedek múlva készült cd-ről és az azon elhangzó nótákról, interjúkról még többször írok majd ebben a sorozatban, de most kimondottan a Buzánszky Jenővel a cd-hez készített interjúból fogok idézni.

„Amikor nyer a futballcsapat, akkor is énekelni kell az embernek öröméből, akkor, amikor nem tud nyerni, akkor megint csak összejön a csapat, akkor a stresszből a nóta szabadítja fel az embert, nem a vereség súlyával megy haza…” – mondja a felvételen az Aranycsapat egykori jobbhátvédje, s kérem, nézzék el az élőbeszéd esetlegességeit, szerkesztetlenségét.

„Minden játékosnak kellett valami nótát kitalálni és énekelni is kellett tudni. Én ilyenkor két nótát kezdtem el. Az egyik a »Sárbogárd, Dombóvár«, mivel, hogy ott születtem, ott kezdtem el futballozni, az alapokat ott tanultam meg, viszont a Dorog csapatában lettem NB I-es játékos, a másik nótám így a Bányászinduló lett, az hozzátartozott az ember életéhez. A Sárbogárd, Dombóvárt a dorogi csapatnak meg kellett tanulni, mert mindig mondtam, hogy az nem játszik a következő héten, aki nem ismeri a nótát…”

Itt álljunk meg egy percre. A dal, amelyet az alábbi forrás szerint Robert Stolz és Mihály István írt az Ein tango für dich című filmhez, valójában a külföldre sodródott magyar dala (hiszen egyik verziójában a nem éppen Dombóvár közelében lévő Hortobágyról is szó esik), ami éppen Buzánszkyhoz illik a legkevésbé az Aranycsapat játékosai közül, hiszen – bár szülőhelyéről valóban elkerül fiatalon, de – Dorogon, Magyarországon élte le szinte az egész életét. Rosszmájúan hozzáteszem azt is, hogy ez a dal talán nem véletlenül merült feledésbe, egészen modoros és giccses például ez a régi előadás. (Persze, sokak szerint minden magyar nóta az, de a „Százszínű délibáb csókja csábít engem” és a hasonló sorok, meg a következetesen két rövid o-val énekelt „Dombovár” már nekem is sok…)

Igaz, ugyanakkor, hogy az eredeti szövegben nincsen Hortobágy, s ez így lehetett Buzánszky szívéből jövő strófa:

„Áldott magyar hazám, édes szülő anyám, / Tőled a sors elsodort rég mostohán! Ámbár a nagyvilág hírt és vagyont megád, / Kóbor cigány vándorként bolyongok csak én: / Sárbogárd! Dombóvár! Vadvirágos vidék, / Napsütött rónaság, visszavártok-e még?!” (Megint csak más kérdés, hogy milyen „napsütött rónaság” található a Dunántúli Dombság és a Mecsek határán fekvő Dombóváron.)

De hallgassuk tovább, amit Jenő bácsi az Aranycsapat és a magyar nóta kapcsolatáról mesél.

„Az Öcsinek a nótája volt a Nótás kedvű volt az apám, amit mindenki fújt és én ma is éneklem, mert nagyon szép nóta, abban a pillanatban a Puskás Öcsinek a képe villan elém… Meglepett, hogy mennyire tisztán, profi módon tudta énekelni a nótáját, azt hiszem, hogy bárki megirigyelhetné az Öcsi hangját…

A Bozsiknak is volt egy nótája, Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa…

Mindenkinek megvolt a maga nótája és azt végigénekeltük, és akkor a csapat össze tudott forrni még a legrosszabb időszakokban is.

Az Öcsinek, mint csapakapitánynak természetszerűleg ebben is prímásnak kellet lennie. Feladata volt neki a pályán, a pályán kívül is a csapatot összetartani.

Majdnem órákon át énekelt a csapat. Rádió nem volt az autóban, maradt az embernek a torka, az éneklési kedve, nekem nagyon sok régi nóta ott van ma is a tudatomban. A nóta egy olyan összekovácsoló erő tudott lenni…”

És most tessenek figyelni!

„Ugyanúgy elénekeltük, hogy Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország, ugyanúgy elénekeltük, hogy Ott, ahol zúg az a négy folyó.”

Az utóbbi kimondottan revizionista, hogy azt ne mondjam, horthysta nóta, ilyen sorokkal, hogy: „Zeng a dal, Kolozsvár visszatér”, vagy „Kolozsváron piros-fehér-zöld a lobogó”. Megrökönyödve kérdeztem hát vissza, hogy miként hangozhattak el ezek a dalok az Aranycsapat bankettjein a legsötétebb ötvenes években, amikor ha egy kocsmában rázendített valaki ezekre, akkor jó eséllyel hamarosan jött az illetőért az ÁVH. Buzánszky azonban úgy emlékszik, hogy ők ezt megengedhették maguknak, még a főelvtársak jelenlétében is.

„Ugyanúgy (ha) ott volt a Farkas Mihály (honvédelmi miniszter) vagy ott volt a Nógrádi (Sándor, vezérezredes, miniszterhelyettes), akkor is. Sőt, a Farkasnak az volt a nótája, hogy „Őrmester úr fekete subája” és azt is mindig a cigánynak el kellett húzni, amikor egy válogatott mérkőzés után a Margitszigeten megvolt a bankett.”

Olyannyira így volt, hogy Buzánszky szerint az országot irányító, rettegett „trojka” (Rákosi, Farkas, Gerő) ilyenkor mindig jelenlévő tagja, a válogatott és a Budapesti Honvéd futballsikereit a maga érdemének tekintő Farkas Mihály kimondottan élvezte az ismert irredenta nótának azt a sorát, hogy „honvéd áll a Hargitán”…

„Megengedhettük magunknak ebben a körben is, hogy elénekelhettük (ezeket az irredenta nótákat), ők ugyanúgy tudták, hogy szükség van ránk, hogy ez az ország ismert legyen a nagyvilágban és elfogadható legyen, mi pedig magyarok maradtunk, a régi magyar nótákat dúdoltuk…” – mondta Buzánszky.

Mint megtudhattuk, például ezeket, az akkoriban kimondottan tiltott nótákat:

Talán a két dalszöveget is érdemes idemásolni, ezeket énekelte a csapat közös kedvenceként minden meccs után Grosics, Bozsik, Kocsis és a többiek:

A másik nótától ezt írja a Wikipedia:

„ASzép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországcímű dal az 1920-ban, aVincze Zsigmond(zene) ésKulinyi Ernő(szöveg) által írtHamburgi menyasszonycímű operett egyik dalbetétje. A darab nem is keltett volna akkora érdeklődést, ha nem lett volna benne aSzép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországcímű dal, amely ezt követően a kor leghazafiasabb dalai közé számított. Később, anyilaskorszakbanzsidószármazású szerzői miatt, a háborút követően pedig »nacionalista« tartalma miatt nem játszották, és csak arendszerváltástkövetően vált ismét szabadon hallgathatóváMagyarországon.”

Az pedig, hogy a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, Bartók Béla beemelte a dallamot az 1943-ban, Amerikában írt, több ponton is erős honvágyról tanúskodó Concertójába, mindenképpen figyelemreméltó, még ha egyesek a hazafiaskodó operettműfaj paródiájának is veszik a téma feldolgozását. Íme az intermezzo Interretto tétel Kocsis Zoltán dirigálásával, a Nemzeti Filharmonikusoktól, amelyben az első perc végén hangzik fel az ismerős dallam:

És ha már megtudhattuk Buzánszky Jenőtől, hogy mi volt a félelmetes Farkas Mihály kedves nótája, hallgassuk meg ezt is. Ma már alig ismert katonanótáról van szó (már csak ezért is lehetett a kommunista tábornok kedvence), amelynek kifejezetten szép dallama egy régi népdal, pajzán szövege pedig elég bugyutácska, Farkas elvtárs talán még a moszkvai évek előtt a csehszlovák börtönben, netán a spanyol polgárháború magyar önkénteseitől tanulta. Íme egy klasszikus előadás Dóry Józseftől:

De Farkas Mihály már csak ezért is bánhatja, hogy alig élte túl a részben általa irányított, borzalmas Rákosi-rendszert: a kedvenc dala ugyanis messze túlélte őt, a dallamos nevű de teljesen ismeretlen L'amour zenekar a lakodalmas rock műfajában tette azt halhatatlanná – vagy hallhatatlanná?

Buzánszky idézett visszaemlékezése a közös nótázásokra vonatkozóan így fejeződik be:

„A hotelben, ahol laktunk egy csomó magyar ember várt és ünnepelt bennünket (a 6:3 után – Sz. Gy.). Ott még egy keveset együtt voltunk, nótázgattunk, utána mindenki el-elcsempészett egy-egy magyar játékost a londoni éjszakába. Én magam meg a társaságom reggel öt óra körül keveredett vissza… A külföldi utaknál a mérkőzések után megvolt a bankett, ez akkor szokás volt, utána megkaptuk az útlevelet, mehettünk az éjszakába, ahová akartunk, de általában éjjel kettő körül hazaérkezett a társaság. Akkor fölmentünk, lehoztuk az üveg borokat, és ott a szállónak a halljában, koccintások közepette egyrészt kiértékeltük a mérkőzést egymás között, hogy mit lehetett volna jobban csinálni és akkor még egy góllal több lett volna, és hát megint jött a nótázás. Körülbelül három óráig, és mintha egy kis Magyarország lett volna abban a hallban, abban a helyiségben…”

(Folyt. köv. Az 5. rész tartalmából: Grosics Gyula egy – persze – melankolikus hangulatú, szomorú klasszikus Dankó-nótát húzatott legszívesebben…)

Ha Önnek is van emléke, fényképe, története arról, hogy nagy futballistáink, edzőink mely nótákat énekelték szívesen, örömmel veszek minden információt a gyorgy.szollosi@nemzetisport.hu címen.