KRASZ EMIL 2013.11.25 09:43 Frissítve: 2016.11.25 12:25

Hatvanéves az „angolmagyar” - boldog szülinapot, „hathárom”!

Hatvan évvel ezelőtt a magyar labdarúgó-válogatott Londonban történelmi tettet hajtott végre: a legendás Wembleyben 6:3-ra nyert a verhetetlennek tartott, addig rendkívül magabiztos házigazda angol együttes ellen. A Nemzeti Sport hétfői számában négyoldalas összeállítással és poszterrel ünnepel, míg a közelmúltban megjelent magazinunk mellékleteként ott lapul maga a mérkőzés, Szepesi György korabeli, szintén legendává nemesülő rádióközvetítésével, amit a Duna Tv tűz hétfő este műsorára 21:35 órás kezdéssel. Ez az a mérkőzés, amelyet minden sportágkedvelő, de továbbmegyek, sportkedvelő magyar szurkolónak látnia kell – főként ezekben a vészterhes, kevés örömöt hozó időszakban –, és mielőtt az a vád érhetne minket, hogy még mindig ezen a bravúros győzelmen lovagolunk, amely ráadásul nem is tétmeccsen született, mindjárt meg is magyarázzuk, hogy miért: mert ez önmagában műremek!

Útban a kezdéshez (Fotók: whoateallthepies.tv)

Jó filmet, fülbemászó zenét, egyedi festményt, bármilyen műalkotást szívesen megnéz az ember nemegyszer, tízszer, ötvenszer, százszor. Miért ne tenné ugyanezt egy futballmérkőzéssel? Ahányszor nézzük ugyanis, annyiszor nyújt új élményt. Annyiszor vesz észre benne a néző más-más finomságot. És attól lesz igazi remekmű, hogy mindig talál benne említésre, kibeszélésre méltó apróságot, még úgy is, hogy a szóban forgó kilencven percet az eltelt hatvan évben úgyszólván atomjaira bontották, a góloktól kezdve a mieink forradalmi hadrendjéig bezárólag.

 ILLIK-E TUDNI VAGY SEM?
Rengeteg tanulságos része van a Hathárom magazinnak. Zárásként felnőtt- és korosztályos válogatottjaink közül tízet kérdeztünk meg az Aranycsapattal kapcsolatos sok egyéb mellett arról is, hogy sorolják fel a kezdő tizenegyünket. Mármint azt a legendást. Nem akartam elhinni, hogy ez egy embernek sikerült csupán… Igaz, ő viszont posztok szerint rendezve mondta el az alapfelállást. Többen közel jártak az igazsághoz, megvolt nekik tíz ember, de hogy épp az „angolmagyaron” mesterhármast szerző, a posztját forradalmasító centert, Hidegkutit hagyták ki, az végképp nem fért a fejembe. A szerkesztőségben azonnal vitafórum alakult: kell-e ezt egy mai futballistának tudnia, vagy sem? A vélemények megoszlottak. Szerintem nemcsak kellene, hanem illene is! Ha már futballista. Ha már ráadásul válogatott. Adja meg a kellő tiszteletet ezzel is eleinek. Valóban nem ettől lesz ő jobb játékos – bár senki sem mondja azt, hogy rosszabb lesz, ha tudja –, „csak” gazdagabb ember. Mármint nem anyagilag, hanem lelkileg-szellemileg. Ez még egy ehhez kapcsolódó kérdést vetett fel bennem. Bemagolni valóban nem szükséges. De annyi helyen, annyiszor találkozik az ember élete során ezzel a történettel és a főszereplőkkel – főként ebben a magyar futballközegben –, hogy valószínűleg a kérdezettek is hallották azokat a bizonyos neveket többször, talán százszor is. Sokat mondtam, keveset? Lehet. De vajon ilyenkor, egy ilyen fogós, ravasz kérdésnél mit csinál a szürkeállományuk, a memoriterük? Vajon miért nem kapcsol be, és hívja le a passzívból? Mi blokkolja, és miért?

Jómagam tűkön ülve, állva vártam a kollégánk, Csillag Péter szerkesztésében megjelenő magazint, amely rengeteg színes pluszinformációval gazdagított. Életkoromból adódóan én is sokáig rege formában hallottam az 1953-as meccsről, gyerekként nem sokban különbözött számomra az élmény az egri vagy a nándorfehérvári vár védőinek tetteitől. Csak a „sportág” volt más. A kép csak évek múlva tisztult. Bár legszívesebben azonnal rávetettem volna magam magára a mérkőzésre – korábban persze volt már hozzá szerencsém –, mégis a végére hagytam, ínyencként desszertnek. Kellően „futballizgatott” hangulatba kerülve hozzá, előkészítettem neki a helyet.

Papírt és tollat ragadtam, próbáltam a korábbi, első élményt valós statisztikai mutatókkal alátámasztani. Elsőre, tíz éve ugyanis átengedtem magam a műélvezetnek, hátradőltem, és gyönyörködtem a mieink játékában, a győzelemben. Mert ugye ezt már akkortájt is szűken mérték nekünk az utódok. Rengeteg futást láttam, mármint a londoni meccsen, amelyek km-ben mért hossza és intenzitása minden bizonnyal manapság is jónak számít a világban bárhol, bármely sorozatban vagy éppen tornán. Ezt bátran kijelenthetjük.

Ismertem a csapat kulcsembereinek elő- és utóéletét, az ő remek játékuk nem is lepett meg. Nem úgy a szürke eminenciásnak, zongoracipelőnek tartott Zakariás Józsefé. (Ő ugye amúgy az Aranycsapat egyetlen olyan tagja, aki az 1954-es, vesztes berni vb-döntőt követően soha többé nem volt válogatott.) Az MTK fedezete korát messze megelőzve olyan szintű szűrőjátékot mutatott be, amellyel a modern futballban is érvényesülhetne. Nem csak a honi élvonalban…

De vissza a mérkőzéshez! Öt statisztikai mutatóban néztem meg a mezőnyjátékosok teljesítményét – Grosics Gyula személyében a kapus itt is külön kasztot képviselt, őt nehéz lett volna ebbe bevonni –, a közelharcos, brusztos szerelés volt az első, az elfogott passz, blokkolt lövés, megakasztott támadás, taktikai fault a második. Ezek alapján elemeztem a védőmunkát, a fennmaradó három mutató (csel/passz/indítás) már a támadójátékra vonatkozott.

A magyar csapat kapitánya, Puskás Ferenc duplázott

1. KÖZELHARCOS, BRUSZTOS SZERELÉS

A két fedezet ebben verhetetlennek bizonyult, a Bozsik, Zakariás páros döntően a 4:2-re megnyert első félidőben akasztott így meg számtalan angol akciót, fejenként 11-11-szer. A harmadik helyre érdekes módon visszavont centerünk, Hidegkuti Nándor került, akit okkal nevezhetünk középső középpályásnak. Neki is 11 ilyen szerelése volt, nagyságrendileg annyi, mint a négy, csatársorba vezényelt társnak együttvéve (13).

2. ELFOGOTT PASSZ, BLOKKOLT LÖVÉS, MEGAKASZTOTT TÁMADÁS, TAKTIKAI FAULT

Ebben a mutatóban Bozsik József (37) és Lóránt Gyula (42) végzett az élen, előbbi viszont többször a labdát is megjátszotta, és rengeteg mezőnymunkával segítette az ember nélkül futballozó, igazi klasszikus söprögetőnek hátralépő utóbbi munkáját. Aki aztán tényleg nem cifrázta, embereset rúgott a labdába, nem is volt abban hiba. Nem trükközött (két passz), nem cifrázta (két indításából az egyik rossz volt), „El a kaputól!” jelszóval játszotta végig a mérkőzést, tényleg sallangmentesen. A két szélsőhátvéd, Buzánszky Jenő és Lantos Mihály egy szinten volt Zakariással, míg a két szélsőnk kivételével a szűrésből az összekötők, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc is jócskán kivették a részüket.

HATVANÉVES A 6:3
NSM: Hathárom – új történetek, féltve őrzött titkok 
Anglia: a 6:3 egy birodalom végét jelezte - megemlékezések 
Londoni kiállítás emlékezik a legendás 6:3-ra 
Megemlékezések a 6:3 hatvanadik évfordulójáról - programok, események 

3. CSELEK

Cselekkel Puskás próbálkozott először – végig váltakozó sikerrel tette, hat csele sikerült, másik hat meg nem –, rajta kívül a Hidegkuti, Kocsis páros mérte össze magát angol párjával. Előbbi 10/2-vel zárt, utóbbi 5/5-tel. Bozsik viszont 5/0-val! De mintha ezt a játékelemet ez a sziporkázó társaság elfelejtette volna erre a találkozóra – és ez minden bizonnyal nem véletlen. A bizonytalan kimenetelű cselek helyett a passzokat erőltettük, nem bíztunk technikánknak ebben a részében eléggé a kondícióra építő angolok ellen. Mint a statisztika mutatja, nem volt alaptalan a félelmünk, és jól döntött a szakvezetőség, hogy hasonlót kért a játékosoktól, akik aztán a pályán ezt meg is valósították.

4. PASSZOK

NSM: HATHÁROM – ÚJ TÖRTÉNETEK, FÉLTVE ŐRZÖTT TITKOK
Már kapható az újságárusoknál a magyar futball leghíresebb győzelme, az 1953-as Anglia–Magyarország válogatott mérkőzés hatvanadik évfordulójára kiadott Nemzeti Sport Magazin, benne exkluzív interjúkkal, sohasem hallott történetekkel, nem utolsósorban ajándék DVD-vel a kilencven percről!
Minek beszélünk hatvan év után is egy „barátságos sörmeccsről”? Miként próbált Rákosi Mátyás kihátrálni a mérkőzés tervéből? Hogyan tudott kimondani egy perc alatt háromszáznyolcvan szót Szepesi György? Mi köze Hidegkuti Nándornak a párizsi kapualjban csókolózó párokhoz? Lehet-e a Népligetben londoni ködöt csinálni? Miért mondott köszönetet Puskás Ferencnek a csúnya visszahúzós csellel átvert Billy Wright? Mit mesélt nekünk az egyetlen, még élő angol csapattag nottinghami otthonában? Valóban az Aranycsapat iránti tiszteletből játszott évekig piros-fehér-zöldben a Chelsea? Mit keres a hétéves mezőtúri kisfiú táblát lobogtatva a vonatsínek mellett? Milyen titkokat őriz a Lónyay utcai 6:3 borozó? Milyen sorsra jutott a londoni Puskás Pub? Leírta-e a Népsport a négygólos disszidens, Puskás nevét az 1960-as BEK-döntő tudósításában? Számít-e Dzsudzsák Balázsnak a magyar futballmúlt? Tíz válogatott játékos közül hány tudja elsorolni az Aranycsapat tagjait?
Válaszok a „hathárom" magazinban!

Ebben a rubrikában szinte elkopott a tollbetét. Az öt támadónk 30-40 közötti passzánál az a legszembetűnőbb, hogy annak döntően nagy része sikeres volt, másrészt elvétve akadt abból alibi, labdatartós, oldal- vagy hátraadott. Jellemzően a már üres területre befutó társat játszották meg, méghozzá előre, az ellenfél kapuja felé, ami önmagában rengeteg labda nélküli futást feltételezett. (El is égettük az energiánkat a 65–70. perc tájékára rendesen…) Kevéssel marad el ettől a mutatótól a Bozsik, Zakariás fedezetpár, ők 20 körül zártak, előbbi viszont nem hibázott, és utóbbi is csupán kétszer. A 22-ből! Három védőnk a cselek mellett – Buzánszkynak van egy! – a passzokat sem erőltette, összesen van a triónak tizenegy, 10/1-es jó/rossz aránnyal.

5. INDÍTÁS

Ebben a többség felemásan teljesített, kivéve Hidegkutit és Puskást. Czibor Zoltánnak viszont kifejezetten nem sikerültek az indításai, bár szélsőként neki a beadásait is ebbe a kategóriába soroltuk. Ám amíg Budai László szélsőként a jobb oldalon szinte a vonaltól pár lépésre játszotta le a mérkőzést, addig a bal szélső Czibor nemegyszer tűnt fel és alakított ki védekezésben létszámfölényt a jobb oldalon, és szinte bal oldali középpályásként rendre besegített a mögötte védekező Lantosnak is. Mintha végig két Czibor lett volna a pályán, ő aztán tényleg mindenhol feltűnt, ahol elkélt a segítség.

És hogy mi a fentiek tanulsága? Sohasem hittem, hogy azért volt könnyű nyerni azon a ködös londoni estén, mert kocka alakú volt a labda, de a meccset látva ebben már biztos is lehettem. A „hathárom” valódi futball volt. Elképesztően sok mezőnymunkával, fegyelmezett, összeszokott, döntően kivételes technikával megáldott magyar futballistáktól. Akik tökéletesen kontrollálták a történteket, függetlenítve magukat a 105 ezer nézőtől.

A második és a statisztikák miatt háromórásra nyúlt, kikockázott meccsélmény után sok egyéb apróság is megmaradt persze. Például a két szabálytalannak ítélt bedobásunk – Budai és Lantos volt a két vétkes –, ami a mai futballban már fel sem tűnne. Játékvezetői tanfolyamon alighanem beugratós kérdés lehetne, hogy mi volt bennük a rossz. A találkozón nyoma sem volt a test test elleni harc során a kézimunkának, a karatemozdulatokkal tarkított szerelési kísérleteknek. Volt kemény belépő, többnyire ütemkésésből adódóan. De amint birkózásba fordult a futball, máris harsant a játékvezetői síp. Ezért nem erőltette igazából senki, bár senki sem reklamált, ha mégis… Pedig akkor is férfiak játszották.

Korabeli illusztráció a 6:3-ról. És hogy mit kell tudni a korabeli dresszről? Olvassa el a magyar válogatott meztörténetéről szóló anyagunkban!

Bár hat gólt lőttünk, a többször ziccerbe kerülő Budai egy kis higgadtsággal, Kocsis egy kis szerencsével nemcsak feliratkozhatott volna a gólszerzők közé, hanem mesterhármasig is eljuthatott volna. És akkor a többiekről még nem is beszéltünk. Például Hidegkuti érvénytelenített negyedik góljáról, még 1:0-nál, az első félidőben. Óriási bírói hiba volt, egyetlen olyan momentuma sincs a magyar akciónak, amely a legelvakultabbak szerint is véleményes lehetett volna.

Akadt viszont a mérkőzésnek egy olyan pillanata, amikor pfujolhatott volna a Wembley közönsége, de nem tette meg. Két angol játékos maradt a magyar tizenhatosnál a második félidő elején, a labda már a félpályánál volt, nem a mi birtokunkban, amikor a holland játékvezető megállította a játékot. A labdafeldobás után pedig eszünkben sem volt visszaadni a megszerzett labdát, de ezt az angolok sem várták el. A közönség szemében az ápolás nem volt misztifikálva. A játékosok a fetrengést, a szimulálást valószínű hírből sem ismerték. A sérülés miatt cserét kérő Grosics viszont megmutatta magát a játékvezetőnél, mielőtt átadta a helyét Gellér Sándornak.

Apropó Leo Horn. A holland bíró nem egy magyar gól után elismerően veregette hátba a középkezdéshez felálló játékosainkat, mintegy együtt érezve, ünnepelve velük. Speciel semleges nézőként kinek ne tetszett volna Puskás visszahúzós gólja, vagy Hidegkuti kapás lövése, amely szintén az angol kapuban kötött ki?

Mai szemmel nézve az is furcsa, hogy jobbról a jobblábas Budai, balról a ballábas Puskás adta be a magyar szögleteket. Hogy az egyik, igen veszélyes helyről elvégzett szabadrúgásunknál Zakariás állította le a labdát, amelynek már Puskás futott neki, de ő átugrotta. Az egyik angol bekk viszont már erre rástartolt, és alig három lépésre állt a bombát végül eleresztő Lantostól. Akinek a lövése után az eltalált angol a földön maradt, miként az ismétlést leadó Zakariási lökete után is. Tényleg kocka alakú lett volt a labda, és az élével kapták el?

Soroljam még? Nem. Inkább nézzék meg este, majd utána ezerszer. Ünnepeljünk együtt a magyar labdarúgás napján!

A „HATHÁROM” ÖSSZEFOGLALÓJA

 

2021.01.18 23:36:20

Magyar válogatott THURY GÁBOR

A Tanár úr, az 1938-ban vb-ezüstérmes Lázár Gyula haláláig hű maradt a Ferencvároshoz.

2021.01.14 23:34:16

Magyar válogatott SZÖLLŐSI GYÖRGY

NS-VÉLEMÉNY. Ilyenkor persze mindent rózsaszín köd borít.

2021.01.11 09:56:13

Magyar válogatott L. PAP ISTVÁN

„Isten hozta! Isten tartsa! Isten vezérelje Nagyméltóságodat, a magyar kultúra legfőbb őrét és a magyar sport hivatott vezérét!”

2021.01.10 21:11:11

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Amikor ismeretlenek állítanak meg az utcán, hogy köszönik az élményt, az bizony jó érzés.”