CSILLAG PÉTER
2022.10.19 08:13 Frissítve: 2022.10.19 10:22

Egy spanyol menekült elképesztő története a magyar válogatott küszöbéig

Ricardo Vallejo kalandos életútja a magyar futballmúlt kevés feltáratlan történetének egyike: a spanyol polgárháborúból menekülő szülők gyermekeként Franciaországban született 1941-ben, a nemzetközi politika 1951-ben Magyarországra sodorta, ahol tíz évvel később kis híján a világbajnokságra készülő magyar futballválogatott tagja lett. A rangos lehetőséghez fel kellett volna adnia spanyol identitását, erre azonban nem volt hajlandó az Egyetértés jobbszélsője. Később visszaköltözött ősei földjére, a nyolcvanas években a Kanári-szigeteken ült Kovács Ferenc edző tolmácsaként hétről hétre a Las Palmas kispadján. Angyalföldi lakásában kerestük fel az évek óta ismét Budapesten élő egykori labdarúgót, nemzetközi üzletkötőt, a magyar futballtörténelem egyik legkülönösebb figuráját.

 

„Látni akarom, hogy a fiatalok közül kikre számíthatunk a világbajnokságon” – mondta 1961 októberében Baróti Lajos szövetségi kapitány, megindokolva mások mellett Ricardo Vallejo beválogatását (a sajtóban hibásan Valyon néven szerepelt) (Fotók: Dömötör Csaba)


– Ha hihetünk a korabeli híreknek, 1961 őszén váratlanul bekerült a válogatottba, majd még mielőtt pályára lépett volna, rejtélyesen eltűnt a csapatból. Mi történt önnel október 18. és október 25. között?

– Mindjárt elmondom, de ha elhozta, megnézném előbb az említett cikkeket.

Forrás: Népszabadság

 

Ricardo Vallejo a
másodosztályú Egyetértés
fiatal játékosaként felkeltette
a szakmabeliek figyelmét

– Itt vannak, nézze! Ilku – Perecsi, Mészöly, Sóvári – Solymosi, Nógrádi – Vallejo, Göröcs, Albert, Kuharszki, Taliga. A Népszabadság beszámolója szerint 1961. október 18-án ezt a kezdő tizenegyet hirdette ki Baróti Lajos szövetségi kapitány, aki a chilei világbajnokságra készülve ki akart próbálni néhány fiatal tehetséget a magyar válogatott Gyöngyös elleni mérkőzésén. Egy héttel később 9:0-s győzelmet aratott a csapat, a jegyzőkönyvben azonban már hiába keressük a Vallejo nevet, helyén a két hónapra rá hivatalos válogatott mérkőzésen is bemutatkozó Farkas János szerepelt.
– A történtek előzménye szeptember elejére nyúlik vissza. Akkoriban az NB II-es VM Egyetértés jobbszélsője voltam, az ősz elején soroksári pályánkon edzőmeccset játszottunk a válogatottal. Nekem aznap még az is bejött, ami nem jött be, ha véletlenül eltaláltak a labdával, akkor is jó helyre pattant. Rúgtam egy gólt, adtam egy gólpasszt, végül kikaptunk három kettőre. Baróti Lajosnak megtetszett a játékom, be akart tenni a válogatottba.

SZOMOLÁNYI Gy. István, Ricardo Vallejo általános iskolai osztálytársa
Az 1951–1952-es tanév során egyszer csak felbukkant egy új spanyol fiú nálunk, a Sziget utcai Általános Iskola III. C osztályában. Politikailag igen vegyes összetételű volt iskolánkban a diákság, ahogyan tanáraink között is akadtak degradált személyek, de ne felejtsük, az ötvenes évek elején járunk. Ricardo nálunk Richárd volt, később Ricsinek vagy Risának becéztük – egy vonalas tanárnő oroszosan Grisának szólította, de azt ő határozottan visszautasította –, és már az első szünetben nagy népszerűséget szerzett magának. Egy elguruló labdát úgy tett vissza lábbal az udvaron focizóknak, hogy arra mindenki felfigyelt. A futballtudás akkoriban tekintélyt jelentett. Kedves, jó humorú, közkedvelt fiú volt, hamar megtanult magyarul, bár az akcentusa szerintem máig hallható. Akkoriban kétféle beszélgetés létezett: az iskolában, a hivatalos helyeken óvatosan nyitotta ki a száját az ember, otthon lehetett őszinte. Így aztán a Vallejo család történetét is csak évtizedekkel később ismertem meg. A fogorvosi székben sok titokra fény derül, és Ricsi is volt a páciensem. Jobban futballozott, mint bárki közülünk, sajnálom, hogy sérülékenysége miatt nem vitte többre. Akkoriban még egy-egy nagyobb bántalom derékba törhetett pályafutásokat, ezt családi tapasztalatból is tudom: ha nem sérül meg, nagybátyám, Mándi Gyula is tovább juthatott volna a harminckét válogatottságnál.

– Mi akadályozta meg benne?
– Az, hogy kiderült, spanyol állampolgár vagyok. Akkoriban nem engedélyezték a kettős állampolgárságot, nekem pedig döntenem kellett, hogy a magyar válogatott kedvéért lemondok-e a spanyolról.

– Közeledett a chilei világbajnokság: egy húszéves másodosztályú futballistának álomszerű lehetőség.
– Mégis nemet mondtam. Engem úgy neveltek otthon, hogy az ember a nemzetiségét nem cserélgetheti úgy, mint az ingét. Spanyolnak vallottam magam, most is teljes szívvel annak érzem, ez identitásom része. Függetlenül attól, hogy a Franco-rendszerrel nem tudtam megbékélni, és a mostani kormánnyal sem értek egyet.

– Miként sodorta az élet Magyarországra?
– Korábbról kezdeném. Szüleim és nem egészen egyéves bátyám a spanyol polgárháború elől menekültek Franciaországba 1939-ben. Édesapám korábban Madridban tanított a katonai akadémián híradástechnikát, magas rangú tiszt volt, a háborús vereség után köztársaságiként nem volt maradása. Számíthatott a megtorlásra, talán ki is végezték volna. Én már Franciaországban születtem 1941. július 3-án, egy Saint-Julia nevű kis településen. Nem sokkal később a Juzet-d'Izaut nevű falucskába költöztünk, itt éltünk egészen 1948-ig, amikor továbbálltunk Toulouse-ba. Oda már apám nem tarthatott velünk.

– Mi történt vele?
– A harcok idejéből megtartott egy morzekészüléket, amelyet házkutatás folyamán megtalált nála a francia hatóság. Akkoriban igencsak tartottak Franciaországban a spanyol fegyverektől, különösen a baszkok robbantásaitól, hiába bizonygatta apám, hogy az eszközt csak azért tartotta meg, hogy a fiainak megtanítsa a működését, nem hittek neki. Pedig még minket is berendeltek a bátyámmal, és a vallomást igazolva öt-, illetve nyolcévesen is tökéletesen kezeltük a berendezést. Végül a franciák édesapámat Korzikára deportálták, ahol földeken kellett dolgoznia évekig kényszermunkásként. Utóbb sohasem beszélt hányattatásairól. Tabutéma volt otthon a vallás is, noha később kiderült, eredetileg papnak szánták, fiatal korában két és fél évet szemináriumban töltött. Miután meghalt, meglepve vettem észre nyakában a keresztet.


A kis Ricardo édesanyjával egy franciaországi ösvényen

 

– Még mindig nem érkezett meg a család Magyarországra...
– Moszkvában megállapodott a Spanyol Kommunista Párt Sztálinnal és a francia kormánnyal arról, hogy a franciaországi spanyol menekülteket befogadják a szocialista országok. Apám Csehszlovákiát szerette volna, de addigra betelt a csehszlovák kvóta, így osztottak minket Magyarországra. Őt egy lengyel hajó szállította Korzikáról Gdanskba, mi anyámmal és bátyámmal vonattal utaztunk három és fél napon át, míg végül mind a négyen megérkeztünk Budapestre 1951 novemberében. Lakást kaptunk a Magyar Dolgozók Pártjától a Váci út 12-ben, itt éltem 1965-ös házasságkötésemig. Százhúsz spanyol család került akkor Magyarországra, működött egy közös klubunk is, ahol rendszeresen összejártunk, beszélgettünk, táncoltunk.

– A magyar nyelvvel hogyan boldogult?
– Franciául jól tudtunk a bátyámmal, így beírattak egy francia anyanyelvű magyartanárhoz, én azonban két óra után meguntam, és a különórák helyett inkább mentem focizni a Béke téri földes grundra. Amikor szüleink érdeklődtek a tanárnál felőlünk, ő elmondta nekik, hogy a nagyobbik gyerek szorgalmasan jár, a kisebbiket viszont sohasem látja. Gyanítom egyébként, a focipályán hamarabb megtanultam a magyar nyelv szépségeit, mint bátyám a francia tanárnőnél. Először persze a trágárságokat. Emlékszem, az első hetekben előfordult, hogy társaim visszaéltek nyelvi tudatlanságommal. Amikor egy pohár vizet szerettem volna, a fiúk készségesen segítettek a kérésben. Biztattak, hogy menjek oda a napközis tanító nénihez, és mondjam neki szépen, udvariasan, hogy „baszd meg”. Én persze megfogadtam a tanácsot, mire a tanító néni szeme elkerekedett. Aztán a háttérben kuncogó gyerekeket látva rájött, hogy csúnya tréfa áldozatai lettünk.

A spanyol polgárháborúból elmenekült család két fiúgyermeke, Victor és öccse, Ricardo Toulouse belvárosában

– Miként lett a Béke téri grundfocistából kis híján a magyar válogatott vb-szereplője?
– Az Angyalföldi Sportiskolában kezdtem a futballt, miután kiöregedtem az ifiből, megkeresett a Kőbányai Sörgyár csapata. Háromszáz liter sört ajánlottak havonta, ha hozzájuk írok alá, de én nem szerettem különösebben a sört, inkább a másodosztályú Egyetértéshez szerződtem. Itt olyan futballistákkal játszottam együtt, mint Ombódi Imre, Oborzil Sándor vagy Somodi Ferenc.

– Mit ajánlott az Egyetértés, hogy nemet mondott a háromszáz liter sörre?
– Gebint kínált a vendéglátósok egyesülete, ahogyan más játékosait is jutalmazta. Nekem azonban semmi kedvem nem volt saját kocsmát vezetni. Elszerződtem inkább a Berlin étterem üzletvezető-helyettesének, itt sokakkal találkoztam a futballéletből, ide járt például feleségével Tichy Lajos, a Honvéd csatára is. Vendéglátói pályafutásomon sokat lendített, hogy az ötödik kerületi vendéglátóipari igazgató is megnézte a magyar válogatott elleni meccsünket, és valamiért utána üzletvezetőt akart belőlem csinálni, a Mátyás Pincébe küldött gyakorlatra. Akkor jött egy lehetőség külkereskedelmi vonalon, a Nikex és a Komplex üzletkötője lettem, 1972-ig, Spanyolországba költözésünkig töltöttem be az állást. Futballkarrierem addigra véget ért, az Egyetértésnél elszenvedett keresztszalag-szakadás gátat szabott a kibontakozásnak, bár Kunos Ferenc edző hívására rövid ideig a Gázművekben játszottam még.

Az Angyalföldi Sportiskola csapata egy 1955-ös pomázi mérkőzésen

– Miért tért vissza szülei hazájába?
– A Hungarotex spanyolországi partnercégéhez kerültem, a Kanári-szigeteken a kedvező adózási szabályok miatt könnyű volt kereskedni textiláruval, lepedővel, törülközővel, függönnyel. Párhuzamosan más magyar vállalatoknak, a Tungsramnak, az Artexnek, a Metalimpexnek, a Metrimpexnek és az Elektroimpexnek is dolgoztam kint. Jól is ment a sorom egészen 2001-ig, amikor betörtek a piacra a kínaiak, velük nem lehetett versenyezni, fele áron kínálták termékeiket. A kiutazás nem volt egyszerű, a hetvenes évek elején feleségem majdnem egy évet várt az útlevelére. Végül a két gyerekkel úgy utaztunk ki spanyolországi rokonaimhoz, hogy a háromnapos úton mi, szülők nem ettünk semmit, mert összesen húsz dollárunk volt.

– Kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét, spanyolországi beágyazottságát nem próbálta meg kihasználni a magyar titkosszolgálat?
– Nem vetődött fel ilyesmi. Engem nem próbáltak beszervezni, de ha próbáltak volna, akkor sem vállalom. Ismertem viszont olyat, akit megkerestek, nemet mondott, meg is fizette az árát.

A Gázművek játékosaként a guggoló sor jobb szélén

– A nyolcvanas években megjelent cikkek alapján bejáratos volt a spanyol futball belső köreibe, a Népsport tudósítóját ön ismertette meg Helenio Herrerával, Dajka Lászlót kiközvetítette a Las Palmashoz, a csapatnál Kovács Ferenc mellett a kispadon volt a helye az 1986–1987-es idény mérkőzésein.
– Akkoriban még a tolmács is odaülhetett a tréner mellé. Kovács Ferenc nagyszerű edző volt, de a kommunikációban segítségre szorult. Először akkor fordítottam neki, amikor még Budapestről adott interjút egy spanyol rádiónak, aztán amikor megérkezett, Csillag Imre barcelonai újságíró közvetítésével hamar összebarátkoztunk, és onnantól én kísértem az útját, amennyire a munkám engedte.

José Mourinho bunkerfutballja sehol sem volt még, amikor a magyar futballisták már betolták a buszt

– Puskás Ferenc nyolcvanas évekbeli hazatérésének voltak kint hullámai?
– Nagy szeretet övezte Spanyolországban, hazaköltözése után is. Én kétszer találkoztam vele: egyszer egy Honvéd-meccsen, amelyen Détári Lajos is játszott, másodszor pedig 1995-ben, a Régi Sipos étteremben, ahol az Aranycsapat játékosai éppen arról vitatkoztak a Bosman-ügy kapcsán, hogy a játékos vagy az UEFA nyeri-e meg a pert. Puskás Ferenc biztos volt abban, hogy az UEFA-nak adnak igazat, én azonban sokak meglepetésére vitába szálltam vele.

– Volt-e politikai üzenete annak, hogy a Franco-rezsim befogadta az 1956 után Nyugat-Európában helyét kereső Puskás Ferencet?
– Franco a kommunizmus ellenségeként és a Real Madrid támogatójaként jó szívvel karolta fel a magyar futballistát. Hogy a játékosnak ez mit jelentett, nem tudom. Puskás egyszerű ember volt, sohasem politizált.

KATT A KÉPRE A NAGYOBB MÉRETÉRT

 

Tolmács a 200 ezer dolláros tárgyaláson
Tengerparti idill a nyolcvanas években: Dajka László (balra) és segítője ejtőzik
Ricardo Vallejo közvetített Dajka László és a Las Palmas között, mielőtt a 29 éves középpályás 1988-ban a spanyol élvonalbeli klubhoz igazolt (onnan aztán 1990-ben távozott, a svájci Yverdon Sport játékosa lett). Az előzőleg Debrecenben és Egerben túrázó kanári-szigeteki egyesület vezetőinek figyelmébe ajánlották a Budapesti Honvéd futballistáját, és a látottak alapján el is határozták a szerződtetését. A kétkörös tárgyalás második felvonása Budapesten történt, a futballista szándéka is erős volt, a megbeszélések előtt az aláírási pénzből tizenöt százalék jutalékot ajánlott fel siker esetére Vallejónak, amit azonban ő udvariasan visszautasított, mondván, segítsége nem ezen múlik, megélhetését rendes munkája is biztosítja. Telefonos érdeklődésünkre a 63 éves edző kiegészítette a történetet azzal, hogy az egyeztetést nehezítette a kispestiek következetlensége is: eleinte 200 ezer dollárt kértek a spanyoloktól, később a könnyű fizetési hajlandóságot érzékelve már 250 ezer dollárt mondtak, amitől azonban visszahőkölt a másik fél. Végül maradt az akkoriban kiemelkedően magas összegnek számító 200 ezer dollár, a Honvéd Dózsa György úti központjában, ajtó előtt várakozó Dajka László is megnyugodhatott, odabent, a vezetői teremben a két egyesület képviselői egymás tenyerébe csaptak.
„Amikor kiutaztam a Las Palmashoz, nagy segítséget nyújtott Ricardo, hiszen eleinte nyelvileg eléggé kiszolgáltatott helyzetben voltam – elevenítette fel emlékeit a legutóbb a Honvédnál dolgozó 63 éves edző. – Zavaró, ha úgy ül az ember az öltözőben, hogy a körülötte zajló beszélgetésből, viccekből nem ért semmit. Szerintem ez a játékos teljesítményére is rossz hatással van, akár ötven százalékkal is visszavetheti. Ma már ilyen probléma nem nagyon adódik, mert mindenhol beszélnek angolul. Más világ volt akkoriban, visszatekintve úgy látom, a keleti blokkból érkező játékosként kisebbrendűségi érzés is lehetett bennem. Pedig Spanyolországban én voltam a külföldi, a profi idegen, a sztár, ha úgy tetszik. Ott telón de acerónak mondták a vasfüggönyt, ezt hamar megtanultam...”
Római csatárcsillag Kőbányáról
Ahogyan spanyol származása és neve miatt különös jelenségnek számított a magyar futball világában Ricardo Vallejo, a maga korában furcsán néztek Domenico D'Albertóra, az 1909-ben Kőbányán született, apai ágon olasz futballistára is. Magyar környezetben szokatlan származásán a Nemzeti Sport is élcelődött: „»Hová való ez a D'Alberto?«»Biztosan D'Albertirsára!«” Ennél valamivel komolyabban vette az ifjú futballista családi hátterének bemutatását 1931-ben a Sporthírlap: „Az öreg D'Alberto a háború előtt már itt volt Magyarországon. Itt nősült, családot alapított, gyermeke is született, akit a Domenigo, magyarul Domonkos névre kereszteltek. Domenigo kisfiú volt, amikor az apa visszatért Olaszországba, és éppen kiütött a háború. D'Albertót a felső-olaszországi kis Feltre községben ebben az időben besorozták az olasz hadseregbe és a Magyarországon maradt családját csak sok év múlva, a háború után látta viszont. Akkor újra itt telepedett le, jelenleg pedig Maglód közelében, Mende községben él.”

Maglódon kezdte futballpályafutását, a III. Kerületnél tett rövid kalandja után a cégligában bukkant fel a Schuller SK balszélsőjeként, majd 1931-ben visszatért ősei földjére, Olaszországba. A Cagliari megbecsült játékosaként szerzett ismertséget, 1935-ben pedig az AS Romához igazolt, ahol a következő két év során 44 bajnoki mérkőzésen 9 gólt szerzett. Az olasz főváros után játszott egy ideig a Lucchesénél, aztán visszaköltözött Magyarországra, a Szürketaxi, a Szeged FC és a Kőbányai Lombik csapat-összeállításában lehetett találkozni a nevével. És hogy miért tért vissza magyar földre? A Nemzeti Sportnak megvallotta: hazahúzta a honvágy.

Görög menekültek a pályán
A Magyarországon futballozó idegen származású játékosok sajátos körét alkották a görög polgárháború (1942–1949) menekültjei és leszármazottaik. Hét évvel ezelőtt, a Hátsó füves országjáró sorozat keretében nagy riportot készítettünk az 1950-ben alapított Fejér megyei görög falu, Beloiannisz futballéletéről, és a helyi labdarúgók megindító történetei mellett megszólítottuk a kisebbség országosan ismert labdarúgóit is. Lazaridisz Szokratesz, a Komlói Bányász 1940-ben született hátvédje így beszélte el sorsát: „Nyolcévesen, 1948-ban jöttünk a nővéremmel Magyarországra. Görög falunkban az iskolánál gyűjtöttek össze minket, sokáig gyalog mentünk, aztán ökrös szekérrel Belgrádig. Emlékszem, hogy sírtunk ott, az út szélén, amikor felborult a kocsi. Pesten politikai menekültként kezeltek minket, a Mátyás laktanyába raktak, onnan Csorvásra kerültem – állami gondozottként némi pénzért befogadott egy magyar család –, aztán Balatonalmádiba, a bányászüdülőbe. Ipari tanulónak mentem 1953-ban Pestre, Sebes Guszti bácsi felfigyelt rám, el akart vinni az Újpestbe, mégis a Budapesti Előrébe kerültem, mert tőlük kaptam lakást, később a Komlói Bányász igazolt át. Mindhárom testvérem Magyarországa jutott, két nővérem a csepeli papírgyárban, bátyám a Vertesznél dolgozott. Édesapánk a Szovjetunióba került, külön kérvényünkre eljöhetett meglátogatni minket, édesanyámat azonban csak 1974-ben láttam újra, amikor eljött hozzánk Görögországból. A négy gyerekének hozott egy-egy subaszőnyeget és aranymedáliát, ő szenvedte a legtöbbet: kell annál több egy anyának, hogy elveszik négy gyerekét és a férjét?”

 

Teodoru Vaszilisz, a Diósgyőr és a Vasas korábbi csatára, a későbbi edző már a második generációs bevándorlók képviselőjeként mutatta be családjuk sorsát: „Édesanyám és édesapám is tizenkét éves volt, amikor a görög polgárháború elől Budapestre hozták őket. A dohánygyár területén voltak ideiglenesen elszállásolva, aztán tizenhat évesen Miskolcra kerültek, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze. Anyu viszonylag korán viszontlátta a szüleit, akik Plovdivba települtek, apám viszont csak 1980-ban, harminc év után. Megrendítő találkozás volt... Gépkocsival mentünk a Szalonikitől negyven kilométere eső hegyi faluba, Makro Honba. Döbbenten figyeltem, hogy apám gyerekkora óta nem felejtette el a járást, rögtön odatalált a házhoz. Hogy milyen volt a viszontlátás? Gondolhatja. Sírtak négy napon át.”

 



Victor Vallejo, az édesapa, korzikai száműzetése idején

 

Régi futballbarátok nosztalgiafociján

 

Tolmácsként segítette Kovács Ferenc edzőt (jobbra)

 

2023.01.28 08:17:58

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A válogatott Niessner Aladár ugyanabban a házban született, mint a nagy zeneszerző.

2023.01.26 23:09:59

Magyar válogatott nemzetisport.hu

2023.01.26 22:34:12

Magyar válogatott nemzetisport.hu

NS-VÉLEMÉNY. Az európai szövetség és a FARE is vegye le a tiltólistájáról a történelmi Magyarország-jelképet.

2023.01.16 22:59:11

Magyar válogatott nemzetisport.hu

ALAPVONAL.Mészáros Ferenc, Bubu – így gondolom – az 1968–89 közötti, a világ közvetlen, majd tágabb élmezőnyéből lassan kiszoruló, de még reménnyel viselős magyar labdarúgás tán legszínesebb, egyértelműen magas színvonalat képviselő egyénisége volt.

2023.01.14 22:37:06

Magyar válogatott nemzetisport.hu

ALAPVONAL. Kezdem a legegyszerűbbel, amikor a vetélytárs hibázik, ziccert hagy ki, későn lép közbe, elbotlik a labdában, és a balszerencsés mozdulatot a riporter kitörő örömmel köszönti, mintha a mieink érdeme lenne a másik bakija.