A másik 6:3, avagy hogyan kerülték el a mieink a vágóhidat?

Vágólapra másolva!
2016.05.12. 14:15
Két 6:3-ja volt a magyar labdarúgó-válogatottnak: az egyik, az 1953-as londoni diadal köré legenda szövődött, „velünk élő történelem”, a másikról azonban ritkán fújják le a port. A meccs évfordulója alkalmából ma megtesszük, és máris egy halogatást nem tűrő kísérlet közepébe pottyanunk. 1935. május 12-én kalapáltuk el 6:3-ra örök riválisunkat, leendő Eb-ellenfelünket, Ausztriát – az Európa-bajnoki szereplés alkalmából indított sorozatunkban ma ez a meccs a téma.
MÉG SOHA ILYEN FÁRADTAN

„A magyar csapat azért győzött, mert extraklasszisú csatára kettő is volt Titkos és Sárosi személyében, …(akik) a régi, nagy mámoros mérkőzések hangulatát hozzák vissza – ha csak negyedórára is” – írta lapunk, árnyalva kissé a taktika mindenhatóságáról lejjebb olvasható fejtegetését.

„A mezőnyjáték alapján körülbelül egyenrangú volt a két csapat. Hellyel-közzel az osztrákok voltak fölényben, mégpedig okosabb taktikájuk, valamint nagyobb összeszokottságuk miatt. A kapu előtt azonban óriási pluszt jelentett számunkra Sárosi nagyvonalú játéka, egyéni tudása” – tette hozzá a magáét Dietz Károly szövetségi kapitány.

Pedig a pályán kívül is tisztes életpályát építgető Sárosi nehéz napokon volt túl, éppen a jogi doktorátus megszerzése felé vezető út finisében tartott, és kemény szegedi vizsgáról „esett be” a válogatott öltözőjébe. „Még soha ilyen fáradtan nem mentem ki a pályára. Igen, tanulástól voltam fáradt” – mondta a meccs után a Ferencváros játékosa, aki fáradtsága ellenére ezen a meccsen is igazolta: egyre jobban érzi magát a center szerepkörében.

„Sárosi lelkéről – hihetőleg – nagy kő esett le a pénteken sikerrel abszolvált vizsga után. S ez a felszabadultság meglátszott friss és lendületes játékán is. Kondíciója még nem az igazi…, (de) a kapu előtt tökéletesen helyezkedő művész és a gólhelyzeteknek majdnem százszázalékos kihasználója” – fejezte ki elismerését a Nemzeti Sport. A három gólt szerző „Gyurkának" ez volt az addigi csúcsteljesítménye a válogatottban, és később is csak egyszer ért el több gólt: 1937-ben hetet vágott a csehszlovákoknak (8:3), ami máig rekord nemzeti csapatunk történetében.

Ami a két gólt szerző Titkost illeti, lapunk szerint „ezen a mérkőzésen is igazolta azt a tételt, hogy ha van megfelelő foglalkoztatója, a modern, eredményes szélsőnek mintaképe lehet…, lefutásai, labdaátvétele, beadásai és góljai a legmagasabb színvonalat állították elénk és az új magyar szélsőnemzedéknek az ő nyomdokait kell követnie.”

Játéka hasznosságából az sem vont le jelentősen, hogy a hajrában, egy javára megítélt szabadrúgás utáni durvaságáért kiállították. „Titkos a lefúvás után az egyik osztrák játékosnak utánarúgott. Bár lelkiállapotát megértem, mert előzőleg őt faultolták, a bíró nem tűrheti el a játékos önbíráskodását” – indokolta meg döntését Barlassina játékvezető.

Társai aligha haragudtak a Hungária balszélsőjére, különösen annak fényében, hogy a meccs után kijelentette: az első gólért már a szünetben megkapott száz pengőből „azonnal uzsonnát rendez” a csapat részére.

BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS
MAGYARORSZÁG–AUSZTRIA 6:3 (3:2)
1935. május 12., Budapest,
Üllői út, 32 000 néző
MAGYARORSZÁG: Pálinkás József (Újvári József, 38.) – Vágó József, Sternberg László – Seres Gyula, Szűcs György, Lázár Gyula – Korányi II Mátyás, Vincze Jenő, Sárosi György, Toldi Géza, Titkos Pál. Szövetségi kapitány: Dietz Károly
Gólszerző: Titkos (5., 13.), Sárosi (7., 72., 76.), Toldi (79.), ill. Hahnreitter (16.), Zischek (27.), Durspekt (58.)

MÉG SOHA ILYEN FÁRADTAN

„A magyar csapat azért győzött, mert extraklasszisú csatára kettő is volt Titkos és Sárosi személyében, …(akik) a régi, nagy mámoros mérkőzések hangulatát hozzák vissza – ha csak negyedórára is” – írta lapunk, árnyalva kissé a taktika mindenhatóságáról lejjebb olvasható fejtegetését.

„A mezőnyjáték alapján körülbelül egyenrangú volt a két csapat. Hellyel-közzel az osztrákok voltak fölényben, mégpedig okosabb taktikájuk, valamint nagyobb összeszokottságuk miatt. A kapu előtt azonban óriási pluszt jelentett számunkra Sárosi nagyvonalú játéka, egyéni tudása” – tette hozzá a magáét Dietz Károly szövetségi kapitány.

Pedig a pályán kívül is tisztes életpályát építgető Sárosi nehéz napokon volt túl, éppen a jogi doktorátus megszerzése felé vezető út finisében tartott, és kemény szegedi vizsgáról „esett be” a válogatott öltözőjébe. „Még soha ilyen fáradtan nem mentem ki a pályára. Igen, tanulástól voltam fáradt” – mondta a meccs után a Ferencváros játékosa, aki fáradtsága ellenére ezen a meccsen is igazolta: egyre jobban érzi magát a center szerepkörében.

„Sárosi lelkéről – hihetőleg – nagy kő esett le a pénteken sikerrel abszolvált vizsga után. S ez a felszabadultság meglátszott friss és lendületes játékán is. Kondíciója még nem az igazi…, (de) a kapu előtt tökéletesen helyezkedő művész és a gólhelyzeteknek majdnem százszázalékos kihasználója” – fejezte ki elismerését a Nemzeti Sport. A három gólt szerző „Gyurkának" ez volt az addigi csúcsteljesítménye a válogatottban, és később is csak egyszer ért el több gólt: 1937-ben hetet vágott a csehszlovákoknak (8:3), ami máig rekord nemzeti csapatunk történetében.

Ami a két gólt szerző Titkost illeti, lapunk szerint „ezen a mérkőzésen is igazolta azt a tételt, hogy ha van megfelelő foglalkoztatója, a modern, eredményes szélsőnek mintaképe lehet…, lefutásai, labdaátvétele, beadásai és góljai a legmagasabb színvonalat állították elénk és az új magyar szélsőnemzedéknek az ő nyomdokait kell követnie.”

Játéka hasznosságából az sem vont le jelentősen, hogy a hajrában, egy javára megítélt szabadrúgás utáni durvaságáért kiállították. „Titkos a lefúvás után az egyik osztrák játékosnak utánarúgott. Bár lelkiállapotát megértem, mert előzőleg őt faultolták, a bíró nem tűrheti el a játékos önbíráskodását” – indokolta meg döntését Barlassina játékvezető.

Társai aligha haragudtak a Hungária balszélsőjére, különösen annak fényében, hogy a meccs után kijelentette: az első gólért már a szünetben megkapott száz pengőből „azonnal uzsonnát rendez” a csapat részére.

BARÁTSÁGOS MÉRKŐZÉS
MAGYARORSZÁG–AUSZTRIA 6:3 (3:2)
1935. május 12., Budapest,
Üllői út, 32 000 néző
MAGYARORSZÁG: Pálinkás József (Újvári József, 38.) – Vágó József, Sternberg László – Seres Gyula, Szűcs György, Lázár Gyula – Korányi II Mátyás, Vincze Jenő, Sárosi György, Toldi Géza, Titkos Pál. Szövetségi kapitány: Dietz Károly
Gólszerző: Titkos (5., 13.), Sárosi (7., 72., 76.), Toldi (79.), ill. Hahnreitter (16.), Zischek (27.), Durspekt (58.)

KERESTÜK A CSAPATUNKAT

„Csődöt mondott a halfsor, hihetetlenül rosszul játszott az egész magyar csapat” – ezt az osztrákok látogatása előtt nagyjából egy hónappal, a Svájctól elszenvedett 6:2-es vereség másnapján írta címlapján a Nemzeti Sport.

Új szövetségi kapitányunk, Dietz Károly dr. előző ősz óta volt hivatalban, két vereség mellett két győzelmet tudott felmutatni, és bizony a zürichi bukta láttán a közvélemény elbizonytalanodott: vajon jó úton járunk-e?

Ausztriát sem feltétlenül esélyesként vártuk, hiszen a megelőző tíz próbálkozásból csak kétszer győztük le, miközben egyszer 5:2-re, egyszer pedig 8:2-re kikaptunk – utóbbi máig a legnagyobb különbségű vereség, amit a „sógorok ránk mértek (1932. április 24.).

MÉG A HIBÁKAT IS BEARANYOZZA

Ehhez képest az FTC-pályán néhány percnyi játékidő elteltével úgy tűnt, ezen a meccsen nekünk is meglesz a „nyolckettőnk”. Ez végül nem jött össze, de aki kint volt, emlékezetes élménnyel gazdagodott.

„3:0, 3:3, 6:3 – 32 ezer néző változatos lelkihangulata kísérte szívszorongva és szívrepesve a legcikázóbb osztrák–magyart. Mámor, kétségbeesés és önbizalom-visszatérés” – harsogta címlapján a másnapi Nemzeti Sport. „Régen volt, amikor még háromgólos győzelmeket arattunk Ausztria ellen, és – a jó eredményért sok mindent meg lehet bocsátani, el lehet nézni.”

S hogy miként is alakult a 77. magyar–osztrák? Dióhéjban: „remekül kezdünk, Sárosi és Titkos két góljával vezetünk, de ellobban a szalmaláng, és Ausztria majdnem egyenlít”. A szünet után „Ausztria kiegyenlít, de aztán újra tüzet fog a magyar csapat, és ez a tűz nem alszik ki.”

„Számarányában pompás, kihatásában nagyon fontos fergeteges győzelem. Ezt az osztrák csapatot így megverni komoly teljesítmény” – összegzett lapunk, hozzátéve: e „szép, mutatós meccsen” mindkét csapatot „pompás csatárteljesítmények és gyatra védőmunka” jellemezte.

S akadt az összefoglalóban még egy figyelemre méltó mondat: „Taktikában még tapogatózó, az újat, a helyeset kereső csapat teljesítménye nem lehetett egyenletes, de a győzelem fénye még a hibákat is bearanyozza.”

VÉGZETES SZÁMBELI INFERIORITÁS

Az újat, a helyeset keresés pedig nem volt más, mint a két hátvédes játékrendszer felváltása valami mással – pontosabban a hazai felismerése annak, hogy a fedezeteknek a korábbiaknál nagyobb részt kell vállalniuk a védekezésből, és ez akár hadrendbeli változással is járhat.

„A védelmi hármas tekinthető a minimális biztonságnak – visszhangozta lapunk az Angliában egyre népszerűbbé váló WM-rendszer követelményét. – A régi módszerrel játszó csapatok mind a három fedezetükkel felzárkóztak az ellenfél szentélye elé kerülő csatársor mögé. És így került lehetetlen helyzetbe a két hátvéd, amely a modern támadó szisztéma szerint előretolt három csatárral szemben végzetes számbeli inferioritásban maradt.”

Az osztrákok elleni mérkőzés egyes szakaszaiban a tudósító felfedezni vélte a kísérletezés pozitív eredményeit, azt, hogy egy fedezetünk – helyezkedésében is felismerhetően – folyamatosan készen állt a hátvédek kisegítésére.

„Bizony a nagy magyar diadal ott született meg, hogy a csapat most már szívére vette a biztonságot követelő figyelmeztetéseket és utasításokat. Hogy közben az osztrákok is rúgtak gólokat, az részben az osztrák csatársor kiválóságára, részben pedig arra vezethető vissza, hogy a mieink még csak nem régóta játsszák ezt a biztonsági módszert, és így önként értetőleg időnkint kizökkentek egyes játékosok a szerepükből.”

„Ma már a taktika kérdése el nem hanyagolható… A kapitány teljesen tudatában van ennek, de a játékosok is látják, hogy megfelelő taktika nélkül úgy mennek ki a pályára, mintha vágóhídra vezetnék őket… A fő az, hogy a problémában már benne élünk, és annak megoldásán együttes erővel dolgozunk.”

A játékvezetői hármas és a harmincas évek 
osztrák–magyarjainak két fontos szereplője: 
Walter Nausch (fehérben) és Sárosi György
A játékvezetői hármas és a harmincas évek osztrák–magyarjainak két fontos szereplője: Walter Nausch (fehérben) és Sárosi György

A Nemzeti Sport aznapi szerkesztői üzeneteinek egyike is a témába vág: mi az a célfutball? „Más a célfutball, és más a taktikai rendszerek tudománya. Célfutballt lehet játszani bármilyen taktikai szisztémával. A célfutball lényege az, hogy gyorsabb, szemfülesebb, határozottabb és jobban beállított a végső célra, a gól elérésére, illetve megakadályozására, mint a régi, lassú, puha, magát pusztán a szépségekben kiélő, tologató, a célt szem elől tévesztő, elfajzott futballunk.”

SZÖRNYŰ MARADI STÍLUSA

Bármilyen biztató volt is a mieink újat ígérő játéka az Üllői úton, hamarosan bebizonyosodott: varázsütésre nem oldhatók meg hosszú ideje gondot okozó problémák.

Egy héttel később jött megint „a célt szem elől tévesztő, elfajzott futballunk”, avagy 2:0-ra kikaptunk Franciaországban. Lapunk ezt volt kénytelen megállapítani: „Frissesség, gyorsaság, erő győzött az ernyedt, fáradt, lassú magyar csapat felett”, továbbá „a második félidőben kibontakozik a magyar 11 szörnyű maradi stílusa. …Nemcsak hogy több szívük volt a franciáknak, de jobb futballisták is, mint a magyarok”.

SZÉLSŐSÉGEK HULLÁMZÁSA – SZÉLES SKÁLA A SZURKOLÓK HÚRJAIN

A lelátói hangulat változását érzékeltető, a fenti címmel megjelent kis színes is helyet kapott a Nemzeti Sport sokoldalas meccstudósításában.

1:0
Na, na…
2:0
Hű barátom…
3:0
Hajrá! Visszaadjuk a nyolc-kettőt!
3:1
Hm…
3:2
De rossz csapat! Mohács!
3:3
Mehetünk. Szedán…
4:3
Azazhogy…
5:3
Pokoli! Hol a Wundermannschaft?
6:3
Nna, ahogy vártuk! Nekem öt-kettő volt a tippem…

Mélységesen elkeseredett tudósítónk nem csak a játékosokban látta a felelősöket, sőt! Nehezményezte, hogy az MLSZ vezetői edzőt, masszőrt nem küldtek a csapattal, ellenben három kísérőt igen, „három nyugodt, választékos modorú úriembert, akiknek semmi közösségük, semmi közös hangjuk nincsen a játékosokkal.” Nem volt, aki a szünetben „felrázza őket az unott játékból”, egyébként is az egész utazás rosszul volt megszervezve, labdarúgóink hálókocsiban fagyoskodva hangoltak a mérkőzésre.

„A játékosok között mindig nőnek fel új nagy egyéniségek, de a vezetésben – sajnos – nem. És ez a magyar futball végzete” – olvashatta a publikum a kegyetlen summázatot.

Még szerencse, hogy a Párizsból hazafelé tartó csapat aztán Berlin válogatottját 7:1-es, „hangulatjavító” verésben részesítette. Dietz maradhatott a helyén, a következő egy évben egyszer sem kaptunk ki, és bár akadtak hullámvölgyek is az 1938-as világbajnokságig vezető, hosszú-hosszú úton, időnként még a vágóhídra is becipeltek minket, a korszakot mára mégiscsak „beezüstözi és – legalábbis ami a futballbeli eredményességet illeti – visszasírttá teszi a Franciaországban kiharcolt vb-második hely.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik