A trágár és anyagias Puskás – Szöllősi György publicisztikája

A MADRIDI BERNABÉU-STADION tárgyalóterméből többórás intenzív adatrögzítés, a hajdani nagy játékosok, Puskás Ferenc még élő csapattársai – Pachín, Santamaría, Gento, Amancio – részletes kikérdezése után ballagtunk az autónk felé Andy Vajnával és Joe Eszterhasszal. A világhírű forgatókönyvíró a rá jellemző örökös iróniával így szólt: „A film címe már megvan: A k...va anyád!” Mármint a Puskás Ferencről tervezett játékfilm címe, amelynek írásával Andy Vajna producer 2016-ban megbízta a „Hollywoodi Fenevadat” (Eszterhas önéletírásának címe), az Elemi ösztön és a Flashdance íróját. A Real Madrid egykori világsztárjai ugyanis egytől egyig elmondták a filmhez készített háttérbeszélgetésekben, hogy ez a magyar káromkodás volt „Pancho” szavajárása, olyannyira, hogy évtizedek távolából is mindannyian így idézték szeretett csapattársukat, magyarul! Mind megtanulták, annyiszor hallották Puskástól, aki állítólag a spanyol játékvezetőknek is ezt vágta a fejéhez leggyakrabban. (Emlékszem, micsoda megtiszteltetésnek számított, amikor idős korában Puskás egyik találkozásunkkor a hasamba bokszolt néhány hasonló, kevéssé szalonképes szó kíséretében, amelyek azt üzenték: megismert! Nem gorombaság, hanem közvetlenség áradt a gesztusából.) Öcsi bácsi hagyatékában olyan, Zocótól kapott névjegyre is emlékszem, amelyre a Real Madrid hátvédje valamiféle fonetikus, spanyol átírásban kézzel odaírta az Eszterhasnak annyira tetsző magyar káromkodást.

A Nemzeti Sport a minap futballistáktól származó emlékezetes, szellemes, netán röhejes idézetekről, szállóigévé vált, frappáns vagy éppen idétlen mondatokról szavaztatta meg olvasóit, s a sok jópofa ki-, be- vagy elszólás között két Puskás-idézet győzött. ­Meggyőződésem szerint leginkább nem a tartalmuk miatt, hanem azért, mert a mindenki másnál népszerűbb Puskás Öcsi mondta ezeket. Az egyik mondat közismert, Puskásnak tulajdonított, általa fel is vállalt szállóige: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci!” A másik így szerepelt a szavazólapon: „Integessen a f.szom!” – válaszolt Puskás Ferenc az őt nyitott sportkocsin a Puskás Ferenc Stadionban, az új név és a névadó tiszteletére rendezett magyar–spanyol ­meccs előtt, a meghatott szurkolók ovációjától kísérve körbevivő és „Integessen, Öcsi bácsi” szavakkal biztató későbbi Formula–1-es pilótának, Baumgartner Zsoltnak. Miután sokan megrökönyödtek, főleg az utóbbi mondatot olvasva, s mindkét citátum egy-egy Puskással kapcsolatos, a Kádár-rendszerben eltorzított Puskás-képre jellemző, rá nézve nem különösebben hízelgő, de máig élő sztereotípiára erősít rá, azt gondoltam, érdemes szemérmeskedés nélkül kitárgyalni, hogy akkor valóban anyagias és trágár volt-e és mennyiben volt az a valaha élt legismertebb magyar ember. Akit a halála óta is egyre erősödő, terebélyesedő Puskás-kultusz – átcsúszva a másik végletbe – hajlamos valami hibátlan szuperhősnek, már-már szentnek láttatni, ami persze megint csak marhaság. Hiszen ha volt hús-vér, álságos pózoktól mentes, ezért olykor mégoly szókimondó alakja a 20. századi magyar közéletnek, akkor éppen Puskás volt az. Amikor azt mondta, hogy „Farkas elvtárs, miniszter bárki lehet, de Puskás csak egy van”, vagy amikor a meccs utáni végtelen moszkvai kultúrműsor alatt éhes és szomjazó csapattársai nevében a delegációvezető elvtárs elé térdelt fennhangon könyörögve, „Legalább a párttagoknak adjanak egy sört” (a Rákosi vezetéknevű, aztán névváltoztatásra kényszerülő csepeli futballista nevével gyártott, vérfagyasztó vicceiről nem is beszélve), akkor ez az iskolázatlan, kültelki vagány ösztönösen éppen olyan zseniálisan egyszerű és pontosan célt érő verbális „gólokat” lőtt, mint amilyeneket a világ ámulatára a pályán a labdával.

Ennek a semmiféle tekintélyt el nem ismerő, végtelen önbizalomról tanúskodó viselkedésnek volt a megnyilvánulása Puskás kétségtelen szabadszájúsága is, amelyre ugyanakkor bátorítólag hatott a proletárdiktatúrának a polgári értékeket sárba taposó, az addigi kulturális tabukat ledöntő miliője, s persze Puskás szinte mindent igazoló, általános csodálat tárgyát képező sportteljesítménye. (Tegyük hozzá, hogy „Öcsi” olykor kétségtelen trágárságát sokszor erősen visszafogta és ellensúlyozta felesége decens és polgári attitűdje: vele ellentétben Erzsébet asszonyt senki sem hallotta káromkodni, mindig választékos, kimért maradt, és igyekezett elfogadható mederbe terelni férje viselkedését, nagyon odafigyelt például arra, hogy mindenütt kifogástalanul elegáns öltözetben jelenjen meg). De az azért igaz, hogy például a jogász dr. Sárosi György, a történelem- és magyartanár dr. Lakat Károly vagy a TF-en tanító dr. Csanádi Árpád szellemi nívójára büszke Ferencváros öltözőjében más volt a hangnem (a Petőfi-gyűjtő Dalnoki Jenő stílusát már határesetnek nevezném), mint amit Puskás gyakran megengedett magának, s ami a magyar futballban hamarosan általánosan elfogadottá vált. Igen ám, csakhogy amíg káromkodni az utódok legalább úgy tudtak, mint Puskásék, a nagy hanghoz tartozó futballtudás egyre szerényebb lett. Sokan emlékeznek rá, hogy a magyarok nagy részét még 1981-ben is sokkolta a bemikrofonozott kispadon anyázó Mészöly Kálmánnak a futballközegben amúgy egyáltalán nem kirívó viselkedése, hogy egy televízióban leadott, Mészölyt eredetileg heroizálni akaró filmben ilyen mondatok elhangozhatnak. Pedig az anekdota szerint egykor magát Mészölyt is mellbe vágta, hogy az addig általa csak legendás zseniként, az újságokból és az idősebbek tirádáiból ismert Puskás, akit áhítattal csodált, első találkozásukkor, egy világválogatott mérkőzésen a második pontatlan passza után szinte ismeretlenül küldte el gondolkodás nélkül a „k…va édes anyjába”. Amiként bárkit bármikor. Miközben a szívét-lelkét hajlandó volt kitenni az utolsó csapattársáért vagy akár szurkolóért is, ha az a segítségére szorult.

S helyben is vagyunk: mi a helyzet Puskás anyagiasságával? Megint csak féligazság, amelyet a kicsinyes kádári nyilvánosság karaktergyilkossági kísérletei suly­koltak. Az emigráció után Puskásról először író Barcs Sándor, aztán Moldova György, Hofi Géza, Végh Antal és Vitray Tamás is igyekezett erősíteni ezt a sztereotípiát, amelyből igaz volt, hogy Puskás dörzsölt és kérlelhetetlen volt, amikor a vezetőkkel prémiumokról, csempészési lehetőségekről, lakásról, autóról kellett alkudozni, de az esetek nagy részében a csapattársaiért, sőt, más csapatok labdarúgóiért, mi több, bármely magyar sportolóért kész volt konfrontálódni, a különleges képességei, népszerűsége és befolyása által megnyílt lehetőségeket maximálisan kihasználva, a csapatkapitány, az általános szószóló szerepével azonosulva, annak felelősségét tudatosan fölvállalva. Mert igaz volt egyfelől, hogy „kis pénz, kis focit, nagy pénz, nagy focit” emlegetett, de maga szerezte be külföldön a drága gyógyszereket akár ismeretleneknek, játékosok sorának járt ki lakást, büntetlenséget, egyetemi felvételit. Mindezt olyan világban, amelyben a földkerekség legjobb labdarúgói Magyarországon játszottak, de hivatalosan kimondatott: a szocialista sportoló a munkája mellett sportol, a romlott kapitalista rendszerrel szemben itt nem kap pénzt a sportteljesítményéért. Eközben Puskás generációja még tisztán emlékezett arra, amikor a legjobbak számára jól jövedelmező profi futball volt az országban. Aztán igaz, hogy azt írta egykori körúti fodrászának, Benyák Bertalannak Madridból, hogy „Bercikém, én csak egy politikát ismerek, hogy miként lehet a futballal nagyon sok pénzt keresni, és ennél szebb politika nincs is”, de Madridban előfordult, hogy a saját kabátját terítette egy hajléktalanra, és társai nézni sem szerették, szerintük hogyan „szórja el” a játékával megkeresett vagyonokat, amikor ismeretlen magyar turisták vagy spanyol ismerősök kérték a segítségét. Almási Tamás a Puskás Hungary című dokumentumfilm készítésekor az ördög ügyvédjeként mindenkit arra kért, próbáljon valami rosszat is mondani a mindenki által csak szeretettel és rajongással dicsért Puskásról. S ekkor a Real Madrid nemzetközi igazgatója, José Luis Serrano kifakadt: „Elfolyt a pénz a kezei közül. Hiába mondtuk neki, Pancho, nem segíthetsz mindenkin.”

Spanyolországban, Görögországban, Ausztráliában járva mindig olyan jelzőket hallottam Puskással kapcsolatban, mint „nagylelkű”, „zseniális”, „elegáns”, „arisztokratikus”, „kedves”, „humoros”. A mi hamis, irigy szocialista közegünkben volt csak elképzelhető az a fanyalgás, ami Puskás zsenialitásánál nagyobbnak akarta láttatni a pocakját, valamely vélt vagy valós rossz tulajdonságát. A többi példa mellőzésével hadd idézzek most röviden csak Barcs Sándor hajdani MLSZ-elnöknek az 1962-es chilei világbajnokság után írt könyvéből, amelyben hosszú oldalakon át kritizálja a „kapitalisták zsoldosává vált”, Chilében spanyol válogatottként jelen lévő Puskást egyfajta álságos, kioktató hangnemben, pontosan az általam is tárgyalt két váddal illetve őt.

„Puskásnak két rossz tulajdonsága volt. Az eszelős pénzsóvárság és a szinte elviselhetetlen nyers modor. A pénz utáni mohó vágyakozását még a profiktól tanulta, a régi Kispest-játékosoktól. (…) A viszontlátás szokásos kérdései és feleletei után Puskás elkezdte produkálni magát. Odaszólt Suáreznek: »Beszélj magyarul!« És Suárez gyorsan elhadart néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezést. (…) Műveletlenségét és tudatlanságát durvasággal és bántóan trágár beszéddel »pótolta«. Végül is ez a beszédmodor egyik sajátossága lett. (…) Azt, hogy ő valaki, úgy értelmezte, hogy most már neki többet szabad, többet engedhet meg magának, neki senki se parancsol. Meg kell adni, hogy társaival szemben nagyon együttérző volt. Nem lehetett olyan jelentéktelen labdarúgó Magyarországon, aki, ha ügyével-bajával Puskáshoz fordult, ő ne segített volna rajta. (…) Ám ez a bajtársiasság nem volt teljesen egészséges, sok volt benne a cinkosság, a munkavállalónak szocialista körülmények között helytelenül értelmezett összetartása a munkaadóval szemben.” És még hosszan folytatódik a szocialista erkölcs piedesztáljáról Puskást lesajnáló dörgedelmek sora a Rajk-per egykori népi ülnökének, a kommunista MTI vezérigazgatójának tollából.

Joe Eszterhas egyébként maga is őrzött egy mélyen személyes történetet Puskásról. Az ausztriai menekülttáborba, ahol gyerekként családjával elképesztő nyomorban várták sorsuk jobbra fordulását a második világháború után, Puskás Bécsben járva mindannyiszor beküldött egy gazdag tartalmú élelmiszercsomagot a Kispesti AC egykori alelnöke, Eszterhás István, Joe édesapja iránti emberségből. Máig le nem forgatott forgatókönyvének pedig Eszterhas végül inkább ezt a címet adta: Az Isten bal lába.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!