Szobi ötven árnyalata – Deák Zsigmond publicisztikája

LEHET? LESZ! Mármint Szoboszlai Dominik szombaton Amszterdamban minden idők legfiatalabb ötvenszeres magyar válogatott labdarúgója. Az óvatosság persze érthető, bármi előfordulhat, a bemelegítésnél is meg lehet sérülni, aztán ­fuccs a csúcsnak, hiszen napjaink vitathatatlanul legjobb hazai játékosa így is csupán két nappal előzi majd meg a nagy elődöt, Albert Flóriánt. Maradjunk mégis a 99.9 százalékos valószínűségnél és annál: azért az sorsszerű, hogy épp futballunk legújabb kori felemelkedésének megtestesítője, jelképe lesz a korrekorder, s a stafétát eddigi egyetlen aranylabdás honfitársunktól veszi át virtuálisan. Már hallom a kekeckedőket, hogy régen minden más volt, ritkábban vívott meccs, ilyesmi. Igaz, de ettől még a sporttörténeti statisztikák lényege, hogy folyamatosan egymásra épülnek, függetlenül az éppen aktuális körülményektől. Ha megnézzük a magyar válogatottak listáját, máris látjuk, a különböző korok kitűnőségei közül a harmincas évekből a vb-ezüstérmes Tanár úr, Lázár Gyula, az ötvenes évekből az Aranycsapat olimpiai bajnok, szintén vb-ezüstérmes legendája,

Buzánszky Jenő, vagy az ezredforduló környékéről a német Bundesligában is kiemelkedőt nyújtó Lisztes Krisztián el sem érték a félszáz szereplést, eggyel örökre elmaradtak tőle. Pedig micsoda futballisták voltak mindannyian!
Igazából ezúttal nem is nyitnék vitát a „Ki mennyi válogatottságot érdemelt volna?” témakörben, noha hálás téma, van egy olyan érzésem, Dzsudzsák Balázs jelenlegi 109-es csúcsa még mindig kiszakítaná a kommentzsákot, pedig az utolsó fellépésének már két éve. Ám ez legyen inkább egy másik írás témája, maradnék Szoboszlai Dominiknál. Nála ugyanis nem az a kérdés, hogy eléri-e az ötvenet (ha most, akkor ugye a legfiatalabbként), hanem hogy – tartva a hasonló sebességet – mikor robog el mindenki mellett. Pedig neki sem volt mindig minden fenékig tejfel, emlékezhetünk rá, amikor 2020 novemberében a Covidtól kongó lelátójú, üres Puskás Arénában, az izlandiak elleni pótselejtezőn kilőtte a csapatot a 2021-es, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra, amelyen aztán sérülés miatt nem szerepelhetett. Ott azért a felkészülési találkozókkal együtt kiesett öt-hat fellépés, amelyekkel még több meccse lehetne a címeres mezben, egyébként szerencsére mindig tudott jönni, amikor hívták.

S bizony hívták, korábban már Bernd Storck és Georges Leekens is, de a debütálására Marco Rossi regnálása alatt került sor 2019 márciusában. Az első válogatott gólja 2019 szeptemberében vágódott a szlovák kapu jobb felső sarkába az Üllői úton, a legutóbbit az eddigi tizennégyből pedig a boszniai Zenicában rúgta egy hónapja. Poétikusan ifjan húzhatta fel a karjára a csapatkapitányi szalagot két évvel ezelőtt, Szalai Ádám visszavonulása után, mindössze 22 esztendősen. Érdekesség, hogy most nyáron ő lett az Európa-bajnokságok történetének legfiatalabb csapatkapitánya. A mondás szerint a kor nem érdem, csak állapot, nos, ő az évei számától függetlenül minden szempontból kihagyhatatlan a nemzeti tizenegyből, nem azért szerepel állandóan, mert Rossi kegyeltje. Bennem legfeljebb az idei Eb-n vetődött fel, hogy néha nem ártana alternatívát találni a helyén, mert egyrészt ő sem gép, másrészt a 2021-es kontinensviadalon kényszer szülte távollétében már sikerült megfelelő megoldást kidolgozni a csapatszintű pótlására.

Azt, hogy meddig juthat címeres mezben, csak a Jóisten tudja, személy szerint én bárkivel szívesen fogadok egy sörben, hogy rövidesen ő lesz a válogatottsági csúcstartó. Sőt, azt sem tartom észvesztő lehetetlenségnek, hogy Cristiano Ronaldo nyomában megcélozza akár a kétszázat, feltéve, hogy hasonlóan szerencsés csillagzat alatt születve az egészsége és a formája megengedi. Az „ide nekem az oroszlánt is” jellegű mentalitása megvan hozzá. Még mielőtt valaki hideg vizes borogatást ajánlana a fejemre a portugál legendával történt összehasonlítás miatt, szeretném idézni a Nemzeti Sport pénteki számában nyilatkozó német edző, Michael Oenning szavait: „Szoboszlai Dominik jelentősége olyan, mint Portugáliában Cristiano Ronaldóé: győztes gólokat szerez, villanásai kvalifikációt érnek.” Bár korábban dolgozott Magyarországon is, a német tréner jó szakmai pedigrés kívülállónak számít, nálam enyhén szólva jobban ért a focihoz, és semmi érdeke nem fűződik Szobi „fényezéséhez”, ehhez képest gondolt és mondott hozzám hasonlót róla.

Sőt, még valamit: „Magyarországon egészen jól kezelik a helyzetét, tetszik, hogy nem ­szupersztár, »csupán« klasszis futballista.” Ez igen érdekes megállapítás, egyrészt utalhat szurkolóink, közvéleményünk reális értékítéletére, másrészt maga az érintett normalitására, leginkább a kettőre együtt. Ezen a szinten Lamborghinit venni (Szobi is azt vett nemrég) egyáltalán nem számít sztárallűrnek, viszont nem mindenki ül ki a nézőtérre pálinkázni a B-középpel, jelezve, ő is a nép egyszerű gyermeke, miközben valamiben nagyszerű lett. S ez nem afféle tervezett marketingfogás, hanem ösztönös „píár”, amire születni kell. Félreértés ne essék, Szoboszlai sem hibátlan, színésznek például biztosan nem válna be, látván a különböző reklámfilmjeit, néha a pályán is lehetne higgadtabb, a magánéleti tulajdonságaira pedig kevés a rálátásom. Amúgy leginkább úgyis a gyepen mutatott teljesítménye számít.
Arra sem venném a bátorságot, hogy szakmai mélyelemzést végezzek vele kapcsolatban, arra ott vannak az edzői és a kedves névtelen kommentelők. A magyar válogatottból csúcsforma nélkül is kihagyhatatlan, ebben már megegyeztünk, a Liverpoolban viszont elég nagy a konkurencia ahhoz, hogy másképp legyen, ráadásul ott hétről hétre bizonyítani kell(ene). Engem különösebben nem zavarnak, sőt, néha kuncogok azokon a véleményeken, cikkeken, hogy túlárazott, gyenge formát mutat, meg ilyesmi. Ehhez képest Jürgen Klopp és Arne Slot egyaránt folyamatosan számított-számít rá, s tudomásom szerint ők nem botcsinálta kóklerek, hanem az edzői szakma krémjéhez tartoznak. Csak nem lehetnek annyira hülyék, hogy a csapat és önmaguk érdekével szembemenve, a kívülálló nagyokosok bosszantására beteszik a mi fiunkat…

Aki, ne feledjük el, még mindig csak huszonnégy éves. Visszagondoltam hasonló korú magamra, amikor a kilencvenes évek elején éltem a közgázos egyetemisták néha léha életét. Sok mindenben nem tűntem ki, esetleg a bulizásban, bár abban is akadtak nálam jobbak. Azt ajánlom a Szoboszlait l’art pour l’art kritizálóknak, gondoljanak bele ők is, hol tartottak huszonnégy esztendősen vagy hol tartanak most. Nem mindenki születik klasszis labdarúgónak, esetleg Nobel-díjasnak, sőt, senki sem születik annak, hanem rengeteget tesz érte, ezért kell megbecsülni a köztünk lévő Szoboszlai Dominikokat, Karikó Katalinokat és Krausz Ferenceket. Mindenki a maga szintjén nyújtsa a maximumot, mérje fel reálisan a saját és mások teljesítményét, ismerje el és fel a klasszist az élet különböző területein, így máris közelebb jutunk az egészséges társadalomhoz, a működő közösséghez.

Ennek jegyében kívánok minden jót a legfiatalabb ötvenszeres magyar válogatott futballistának!

No meg azt, hogy szombati amszterdami jubileuma és a második félszáz első, jövő keddi budapesti mérkőzése után is legyen oka legalább a virtuális pálinkázásra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!