A Liverpool kikapott odahaza a Manchester Unitedtől
ANGOL PREMIER LEAGUE
8. FORDULÓ
Liverpool–Manchester United 1–2 (0–1)
Liverpool, Anfield, 60 300 néző. Vezette: M. Oliver
Liverpool: Mamardasvili – Bradley (Wirtz, 62.), Van Dijk, I. Konaté, Kerkez – Mac Allister (Ekitiké, 62.), Gravenberch (Curtis Jones, 62.) – Szalah (Frimpong, 85.), Szoboszlai, Gakpo – Isak (Chiesa, 72.). Menedzser: Arne Slot
Man. United: Lammens – Maguire, De Ligt, Shaw (Yoro, 85.) – Amad Diallo (Dorgu, 59.), Casemiro (Ugarte, 58.), Bruno Fernandes (Mainoo, 85.), Dalot – Mbeumo, Mount (Sesko, 61.) – Cunha. Menedzser: Ruben Amorim
Gólszerző: Gakpo (78.), ill. Mbeumo (2.), Maguire (84.)
Zengett az Anfield folyosója. A Manchester United játékosainak hangja töltötte be a teret, mintha a falak is visszhangozták volna az örömöt, a feszültséget, vagy talán valami többet. A stadion gyomrában még gőzölgött a tea, a stewardok már a kabátjukat gombolták, de odakint – a pályán, a lelátókon és a szívekben – valami lezárult. Hogy miért zengett úgy a folyosó, azt csak az tudja, aki végigélte az örökrangadó vasárnapját, amikor a szél, az eső és az angol futballtörténet egy darabja újra összecsapott a liverpooli szentély színpadán.
Minden jó néhány órával korábban kezdődött!
A déli órákban már zuhogó eső és a jeges szél mintha próbára akarta volna tenni mindazokat, akik ezen a vasárnapon az Anfield felé vették az irányt. A stadion előtt különös kontraszt: a Diogo Jotának állított rögtönzött síremlék csendes tiszteletet követel – a szurkolók meg-megállnak egy gyors fotóra vagy főhajtásra –, nem sokkal odébb pedig egy magyaros molinót tart egy maroknyi drukker, rajta Szoboszlai és Kerkez neve, mintha a szél is a két fiatal játékos dicsőségét harsogná. A szurkolók zöme persze menedéket keresett a mostoha időjárás közepette, a stadion melletti óriási klubboltban szinte egy tűt nem lehetett leejteni, akkora volt a forgalom.
Én viszont a stadion felé vettem az irányt, ahol egészen más világ fogadott. A lelátók még üresen tátongtak, a híres-neves Kop szinte kicsinek tűnt, ám a létesítmény gyomrában már mindenki a maga ritmusában készült a rangadóra. A technikusok szorgosan húzták ki a kábeleket, monitorokat állítottak be, a rendőrök végtelen számú csoportra osztódva, szorgos hangyákként járták be az aréna minden zugát, a stewardok sorban vették át a frissen mosott és ropogósra vasalt, mesés illatot árasztó egyenruhákat, mintha egy sereg készült volna csatába. Eközben az újságírók kantinjában gőzölgő teát osztottak, Liverpool-címeres pohárban, apró gesztus, amely mégis jelzi: itt minden részlet a klubhoz kötődik. A forró ital mellől kémlelve az ember érzi, hogy a stadion lassan életre kel, s a csendes előkészületek mögött ott lüktet a közelgő összecsapás ígérete.
Ez a nyüzsgés, ez a kettősség – kint a szél és az eső, bent a fegyelmezett készülődés – adta meg a rangadó első akkordját, a másodikat pedig talán az a momentum, amikor a kantin előterében összefutott egymással a két színpadra lépő fél egy-egy legendája: a liverpooli John Barnes, valamint a Manchester United korábbi kősziklája, Jaap Stam, jóllehet ebben a felállásban sohasem játszottak egymás ellen. Egy gyors pacsi, egy „good luck”, és mentek is a dolgukra, de mintha e röpke gesztusban sűrűsödött volna össze mindaz – a múlt tisztelete, a jelen feszültsége és a jövő ígérete –, amiért ez a párharc több egyszerű mérkőzésnél. A crescendo következő hangját Peter Schmeichel adta meg, ahogy teljesen természetes módon beállt a sorba teáért. A Manchester United feledhetetlen óriása láthatóan nem sietett, és kedélyesen elbeszélgetett egy Liverpool-mezes ügyintézővel, mintha csak régi barátot köszöntene. Egy újabb momentum, amelyben ott vibrált a sportemberi nagyság, a rivalizálás fölé emelkedő tisztelet, és az a fajta emberi közvetlenség, amely a futball valódi mélységét adja, hiszen egy mosoly, egy kedves gesztus, és máris közelebb kerül egymáshoz a két világ.
Merthogy az Anfield, mint mindig, ezúttal is színpadnak ígérkezett, ahol a futballtörténet újabb fejezete íródik. A Kop lassan megtelt, a vörös tenger moraja már a stadion gyomrában is visszhangzott, de miközben odakint elállt az eső, a szél metsző hidege mindenkit emlékeztetett rá, hogy ez nem lesz könnyű este. A United-drukkerek érkezését hangos füttyszó jelezte, másrészt ők maguk is roppant hangosak voltak alanyi jogon, és amint a kezdésnél elhangzott a valóban libabőrt okozó „You’ll Never Walk Alone”, minden korábbi barátság és szívélyesség egy szemvillanás alatt elpárolgott. Egyetlen pillanat elég volt, hogy a rivalizálás, a történelem és a szenvedély vegye át a főszerepet – az Anfield színpadán kezdetét vette a dráma!
Mégpedig micsoda dráma: Alexis Mac Allister korai fejsérülése és Bryan Mbeumo gólja olyan alaphangot adott a meccsnek, amelyet egy igazi rangadó megérdemel. Nem akadt olyan pillanat, amikor ne ugrott volna talpra egyik vagy másik, esetleg egyszerre az összes szurkoló számonkérni a vélt vagy valós sérelmeit. Mac Allister és Casemiro különcsatája legfeljebb a mellettem helyet foglaló brazil újságíró szerint folyt kizárólag fair és a szabályok adta kereteken belül, és bár az előbbit faragták inkább, továbbá az ő feje volt bekötve, mégis ő jelezte Kerkez Milosnak a félidő elején, hogy ne veszítse el a fejét, és ne reklamáljon olyanért tizenegyest, amiért nem jár.
A végletekig kiélezett küzdelemben, amely során az Anfield közönsége nem lankadt egyetlen pillanatra sem, némileg váratlanul hatott, hogy tíz perccel a szünet előtt megindult a forgalom a büfék felé, és még több mint két perc volt hátra a ráadásból, amikor a jelenség tömegessé vált, így majdhogynem foghíjas lelátók előtt ért véget az első felvonás.
A szünetben Barnes és Stam ismét lepacsizott, amikor elhaladtak egymással szemben, menetben ki-ki a saját tévés elemző standjához, ekkor azonban a „good luckok” már elmaradtak. Jóllehet a zimankó végül csak összehozta őket, mert mielőtt elkezdődött volna a második félidő, mindannyian – Schmeichellel kiegészülve – betértek a kantinba egy forró teára. Ráadásul útközben újabb cimborára leltek, Fredrik Ljungberg, akinek játékosként semmilyen kapcsolata nem volt a rangadóval, most előzékenyen szolgálta ki őket a lélekmelegítővel.
Az előzékenység természetesen újfent a kantinban maradt, a lelátókon és a pályán a fordulást követően is szikrázott a feszültség, és bár nem lett melegebb Liverpoolban, Ruben Amorim mégis levette a télikabátját egy idő után. Mégis, ahogy múltak a percek, mintha a feszültség lassan elpárolgott volna a gyep fölül a gigantikus sakkjátszmában. A szurkolói hangzavar is alábbhagyott, főleg liverpooli részen, a lelátók egy része mintha belefáradt volna a drámába, és ugyan a játékosok továbbra is hajtottak, a ritmus már nem volt olyan pengeéles, mint korábban.
Aztán jött Gakpo, az egyenlítés pedig úgy hatott az Anfieldre, mint egy újraélesztés, ám a mámor nem tartott sokáig, mert Harry Maguire fejesével ismét a Unitedhez került az előny. A United-tábor úgy tombolt, mintha a világ összes igazsága egyszerre szállt volna rájuk – ne feledjük, a „vörös ördögök” 2016-ban nyertek itt legutóbb –, a Liverpool-szurkolók közül pedig sokan már elindultak haza, talán azok, akik korábban a büfébe is idő előtt indultak el. A stadion többsége elcsendesedett, nem dühösen, hanem fájdalmasan, mint aki nemcsak vereséget szenvedett, hanem egy darab történelmet is elveszített. A kisebbség viszont örömmámorban úszott, és így már korántsem meglepő, hogy miért is zengett az Anfield folyosója a Manchester United-játékosoktól. 1–2
A sorozatban négy nyeretlen meccs nem ismeretlen terep a Liverpoolnak Arne Slot irányítása alatt, de ilyen rossz sorozaton legutóbb az előző idény legvégén, már bajnokként esett át. Most újra ebbe a folyóba lépett a címvédő, viszont jól jelzi a csapat válságát, hogy egymás után négy vereséget tizenegy évvel ezelőtt szenvedett el legutóbb, még Brendan Rodgers irányításával. A Premier League-ben 2021 februárjában fordult elő ezt megelőzően, hogy a Liverpool egymás után három meccset elbukott (ez már Jürgen Klopp regnálása alatt történt). Ezeknél is fájóbb statisztika a hazaiaknak, hogy a vasárnapi mérkőzést megelőzően 2016 februárjában nyert legutóbb a Manchester United az Anfieldben, a 2–1-es sikerrel így majdnem tíz éven át tartó böjtöt szakított meg vendégként. Ruben Amorim is megkönnyebbülhet, tavaly őszi kinevezése óta nem nyert egymás után két Premier League-meccset a Manchester Uniteddel – a lehető legjobb helyen törte meg a klub hagyományaihoz mérten elfogadhatatlan szériát. „Azt hiszem, a Manchester United kispadján ez az eddig legnagyobb győzelmem – értékelt a Sky Sportsnak Amorim. – Jól küzdöttünk, bár a második félidőben nem volt akkora tartásunk, mint az elsőben, a csapategység átsegített a nehézségeken. Ilyen hozzáállással bárki ellen nyerni tudunk.” |
„Különösen a második kapott gól bosszant. Keményen küzdöttünk, hogy egyenlíteni tudjunk, ezért hatalmas csalódást jelentett, amikor ismét hátrányba kerültünk. Sok helyzetet dolgoztunk ki, de sajnos semmire sem megyünk, ha ezeket nem használjuk ki. Nehéz időszakot élünk, össze kell tartanunk.” Virgil van Dijk, a Liverpool védője a Sky Sportsnak Régóta vártuk, hogy ismét nyerjünk az Anfieldben, és tudjuk, mennyit jelent ez a szurkolóinknak is. Klisé, de erre a teljesítményre építeni lehet a jövőben, a győzelemnek önbizalmat kell adnia. Tudunk jobban is játszani, időnként túlzottan átadtuk a kezdeményezést a Liverpoolnak, viszont különösen az első félidőben jól futballoztunk, mi is gondot okoztunk az ellenfélnek. Harry Maguire, a Manchester United védője a BBC-nek „Nagy szükségünk volt a három pontra. Sikerült megtalálnunk a Liverpool játékára az ellenszert, igyekeztünk lassítani a játékot. Sokan bírálták Ruben Amorimot, amiért az eredmények nem jöttek, de mi, játékosok hiszünk a rendszerben, ami most működött. Megszenvedtünk a győzelemért, de nem ünnepelhetünk sokáig, a következő mérkőzésre kell összpontosítanunk.” Bruno Fernandes, a Manchester United középpályása a Sky Sportsnak |
