Egy amatőr vallomása – Malonyai Péter jegyzete

Ha futball, akkor a brazilokról mindig beszélnek. Ha világbajnokság van, különösen. Ez már csak egy ilyen játék. Jó hét évtizede rendre favoritként kerülnek elő ilyenkor, aztán vagy megy nekik, vagy nem.

Mindenesetre eleddig a legtöbbször övék lett a kupa, 1970-ben győztes csapatukat nem csupán az emlegeti csodálattal, aki élőben látta a meccseiket – többnyire még fekete-fehér televíziókon –, hanem azok is, akik a világháló előnyeit kihasználva a modern időkben nézték meg, például az olaszok elleni döntőt.

Titkuk nincs, érvük viszont van a mai taktikus, agyonszervezett (futball)világgal szemben: a játékosok tudnak futballozni, nemhogy nem zavarja őket a labda, egyszerűen örömmel tölti el őket.

Itt van aktuálisan az idei első vb-meccsük. Szerbia kifejezetten jól futballozott, a brazilok viszont jobban – játszottak. Nálam lenyűgöző, ahogy a játékosok a labdához érnek, ütemre lelnek, passzolnak, megelőznek, kimozdítanak, s ahogy szinte pillanatok alatt eljutnak az ellenfél tizenhatosáig.

Ez a könnyedség a vérükben van, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig sikerre is vezeti őket, de hogy lehet nekik drukkolni, vereség esetén pedig szívből sajnálni őket, az azért már valami. Megjegyzem, sírni is ők tudnak a legjobban egy-egy kudarc után, ami meglehet, nem férfias, meg ugyebár csak a győztesnek szabad, ám ez nálam smafu – képtelen vagyok lebecsülni, eliminálni az érzelmeket.

Mostani keretükből több mint húszan Európában futballoznak. Nem véletlenül, ám aztán a klubjaikban legfeljebb villanásokat, zseniális pillanatnyi megoldásokat várnak tőlük, egyébként muszáj beilleszkedniük a szisztémába, a fegyelembe, a hadrendbe. Ami nem rájuk épül, meglehet, nem is épülhet, a témában licenchiányos vagyok, a felkent és valódi hozzáértők pedig nem szolgálnak magyarázattal.

Következne ebből, hogy értük szorítok, pedig nem. Nincs ellenemre, hogy nyerjenek, de így vagyok más csapatokkal is, amelyek nem annyira könnyedek, mint a brazilok, más miatt érdemlik ki a szimpátiámat.

Egyébként a brazil futballhoz mindig is sok közünk lesz. Nem csupán azért, mert meglehetősen jó a statisztikánk ellenük (három győzelem, egy-egy döntetlen és vereség), hanem mert nekik is megvan a „Bernjük” és „Irapuatójuk”. Ahogy az Aranycsapatunk 1954-ben, ők 1950-ben buktak világbajnoki döntőt. Otthon. A Maracanában, csaknem 200 ezer néző előtt. Ott Uruguay volt az NSZK. Nekünk 1986-ban a Szovjetunió volt a nagy pofon (0–6), nekik 2014-ben Németország (1–7), megint csak a sajátjaik előtt.

Az összehasonlítást itt abba is hagyom. Kevesen vagyunk, akik még mindig a játékra esküsznek.

Leszólhatnak, de büszkén vallom: amatőr vagyok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!