Ellenfél és ellenség – Thury Gábor jegyzete

Futballválogatottunk napra pontosan 30 évvel ezelőtt játszotta utolsó futballmeccsét a Szovjetunió ellen. A két válogatott találkozóit 1952 óta megkülönböztetett figyelem kísérte – magyar részről nem éppen az ellenfél iránti szimpátiával.

Talán nem olyan nehéz megfejteni, honnan eredeztethető a magyar emberek ellenszenve. A szovjet elvtársak „exportálták” az 1917-es a szocialista forradalmat, amely 1919. március 21-re meg is érkezett Budapestre. A „dicsőséges 133 nap” rengeteg áldozatot követelt, a népbiztosok dorbézolása az általuk megbízhatatlannak ítélt elemek kivégzésébe torkollott. A proletárdiktatúra nemhogy magasabb rendű nem volt, az alapvető erkölcsi normákat sem tartotta be.

A második világháborúban, 1945-ben a keletről érkező szovjet csapatok verték ki a németeket, úgymond felszabadították az országot. A Budapest utcáin cirkáló tankokból előbújó, kenyeret osztogató, mosolygó arcú katonák akár biztatást is adhattak, hogy bízzunk egy szebb jövőben, ám a „felszabadítók” rengeteg munkaképes civilt hurcoltak el „málenkij robotra”, ahonnan sokan nem tértek haza. Akinek az utcán azt mondták, „dáváj csaszi”, már csatolhatta is le az óráját... Emellett a női lakosság sem érezhette biztonságban magát, a kiskatonák nagyon sok hölgyet megerőszakoltak. A fordulat évével importáltuk a népi demokráciát is, előtte az 1947-es, kékcédulás szavazás megmutatta, hogy a kommunisták célja a többpártrendszer felszámolása, a demokrácia megsemmisítése. Megkezdődött a sztálini típusú diktatúra kiépítése.

Azért ezt nem lehetett lenyomni egy nemzet torkán. A barátság csak a propagandában és az újságokban volt megbonthatatlan és örök, az utca embere erről egészen mást gondolt. Az 1956-os forradalom még inkább választóvíz lett. Hiába volt az egyik követelés, hogy „Ruszkik, haza!”, az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó hadseregcsoport maradt. A Kádár-diktatúra idővel felpuhult, a „nagy testvér” iránti ellenszenv azonban nem csökkent. A sport terén ez úgy eszkalálódott, hogy a szovjet nem csupán ellenfél volt, hanem ellenség is. A tiltakozás a rezsim ellen a sportban manifesztálódott. Az nem lehet, hogy legyőznek minket, egy kis nemzet óhaja volt ez a nagy hódítóval szemben – még akkor is, ha a sport a Szovjetunióban (is) a rezsimet legitimálta. A „nagy testvér” 1991. december 31-én atomjaira hullott, a rendszerváltoztatással a honi társadalom szerkezete is átalakult.
Harminc évvel ezelőtt véget ért egy fejezet, a szovjetek elleni mérkőzések azóta a sporttörténelem részei.