Egyről a kettőre – Malonyai Péter jegyzete

A nyakra-főre való honosítások korában jó ránézni a magyar válogatottra – aktuálisan a mai, szerbek elleni meccs kapcsán. Két olyan futballista is szerepelt ugyanis a Bulgária elleni mérkőzésen Marco Rossi csapatában, aki a mai Szerbia területén látta meg a napvilágot. Ebben önmagában persze nincs semmi kivételes, az már inkább feltűnő, hogy mindketten a mi futballunkban végigjárva a szamárlétrát lettek hitelesek, abban is, hogy tudjuk: tényleg magyarként hallgatják a Himnuszt egy-egy válogatott mérkőzés előtt.
A nyakra-főre való honosítások korában jó ránézni a magyar válogatottra – aktuálisan a mai, szerbek elleni meccs kapcsán. Két olyan futballista is szerepelt ugyanis a Bulgária elleni mérkőzésen Marco Rossi csapatában, aki a mai Szerbia területén látta meg a napvilágot. Ebben önmagában persze nincs semmi kivételes, az már inkább feltűnő, hogy mindketten a mi futballunkban végigjárva a szamárlétrát lettek hitelesek, abban is, hogy tudjuk: tényleg magyarként hallgatják a Himnuszt egy-egy válogatott mérkőzés előtt.

Nikolics Nemanja és Holender Filip.

Kezdem a sort a határközeli Zentáról érkező Nikoliccsal, akiről 14 esztendővel ezelőtt a Barcs meccsei kapcsán hallhattunk először, hogy aztán következzék a Kaposvölgye, a Kaposvár, a Videoton, Lengyelország, az Egyesült Államok és újra Székesfehérvár. Bajnoki és gólkirályi címek kísérték útján, miközben, ha megszólalt, kiderült, tudatos fiatalember, akinek önérzete, tartása van, ezért is mondta le korábban a válogatottságot. A megoldás nem az én ízlésem szerinti, ám nem tudtam vitatkozni vele, magam is úgy véltem, van annyira jó futballista, hogy a rendszert igazítsák hozzá, s ne őt verjék bilincsbe. Vagy legalábbis vegyék komolyan, amit gondol, érvekkel győzzék meg, ne kényszerítsék.

Ez persze már szerencsére a múlt, hiszen Nikolics újra ott van a keretben – Holender Filippel együtt, akinek szintén rögös volt az útja, amíg eljutott odáig, hogy szülőhazája ellen léphessen pályára. Ahhoz, hogy álmaihoz közel kerüljön, nem játékosként, gyerekként kellett megküzdenie a körülményekkel. Szülővárosa, Kragujevac közelebb van Belgrádhoz, mint Budapesthez, ám édesapja megérzése és talán a Bp. Honvéd évtizedekkel ezelőtt kivívott hírneve jóvoltából Kispesten lett akadémista. Idegenben, a nyelvet nem beszélve az egyedüllét felnőttként is különösen nagy próba, hát még gyerekként. A szülőnek és a fiúnak egyaránt. Ám a történtek a döntést igazolják nála is, hiszen már ő is bajnok, gólkirály, megjárta Svájcot, hogy visszakerüljön Belgrádba, a Partizanhoz, immáron magyar futballistaként.

Az is közös bennük, hogy nevük hallatán be sem ugrik, hogy Szerbiában születtek, a mi kutyánk kölykei – ha szabad ilyet mondani. Példái annak, hogy a legtöbbre azok viszik, akiknek meg kell küzdeniük azért, hogy egyről a kettőre jussanak.

Egy kettő – ezt eredménynek is elfogadhatjuk ma estére.