Érzések – Thury Gábor jegyzete

Vereség és vereség között van különbség. Még két 1–0-s vereség között is. Lehet most azt mondani, hogy hagyjuk az andorrai szégyent, de ne hagyjuk. Noha a lettek és a portugálok elleni találkozót megelőző felkészülés során gyakran elhangzott, hogy a múlttal már nem érdemes foglalkozni, időnként mégis érdemes – főleg azért, hogy ne ismétlődjön meg.

Ennek tükrében kell értékelni a portugáloktól elszenvedett 1–0-s hazai vereséget. Talán egyetértünk abban, hogy a vb-selejtezőt szakmai szempontból nehéz értékelni, legalábbis Priskin Tamás kiállításától kezdve semmiképpen sem beszélhetünk szakmáról. (Csak zárójelben: az andorrai blama után Bernd Storck kifogásolta, hogy a csapat sárga lap nélkül játszotta végig a meccset. A kapitány most elégedett lehet, játékosai négy sárgával és egy pirossal gondoskodtak arról, hogy ne legyen hiányérzete…) Válogatott szinten az emberhátrány gyakorlatilag vereséget jelent, és csupán annak különbsége kérdéses. A magyar nemzeti csapat kényszerhelyzetben volt, az Európa-bajnok ellen kellett megmutatnia, hogy az andorrai szégyent követően a gyenge lettek ellen elért siker mennyit is ér valójában. Ám az ismert körülmények miatt úgy alakult, hogy erről nem bizonyosodhattunk meg.

Megbizonyosodhattunk viszont arról, hogy ha a csapat Andorra ellen csak feleekkora becsvággyal veti magát a küzdelembe, nincs a kinti fiaskó. Azzal most nem érdemes foglalkozni, hogy ebben az esetben lenne-e továbbjutási reményünk, nem ez a fontos. Ugyanis a szurkolók sem azt kérték számon, hogy elúszott az esély…

Ennek tükrében kell értékelni a portugáloktól elszenvedett 1–0-s hazai vereséget. Talán egyetértünk abban, hogy a vb-selejtezőt szakmai szempontból nehéz értékelni, legalábbis Priskin Tamás kiállításától kezdve semmiképpen sem beszélhetünk szakmáról. (Csak zárójelben: az andorrai blama után Bernd Storck kifogásolta, hogy a csapat sárga lap nélkül játszotta végig a meccset. A kapitány most elégedett lehet, játékosai négy sárgával és egy pirossal gondoskodtak arról, hogy ne legyen hiányérzete…) Válogatott szinten az emberhátrány gyakorlatilag vereséget jelent, és csupán annak különbsége kérdéses. A magyar nemzeti csapat kényszerhelyzetben volt, az Európa-bajnok ellen kellett megmutatnia, hogy az andorrai szégyent követően a gyenge lettek ellen elért siker mennyit is ér valójában. Ám az ismert körülmények miatt úgy alakult, hogy erről nem bizonyosodhattunk meg.

Megbizonyosodhattunk viszont arról, hogy ha a csapat Andorra ellen csak feleekkora becsvággyal veti magát a küzdelembe, nincs a kinti fiaskó. Azzal most nem érdemes foglalkozni, hogy ebben az esetben lenne-e továbbjutási reményünk, nem ez a fontos. Ugyanis a szurkolók sem azt kérték számon, hogy elúszott az esély…

Válogatottunk játékosai emberhátrányban kénytelen-kelletlen egy dolgot tehettek: csúsztak-másztak a pályán, minden egyes párharcot élet-halál harcnak tekintettek. Jó, hallom a kérdést, hogy André Silva miként érhetett el gólt a kapu torkából, de okafogyott a felvetés, mert Priskin már nem volt a pályán, játékosainknak szembe kellett nézni a futballpályán lélekromboló ténnyel, hogy a labdabirtoklásban eleve briliáns portugálok ellen ha nem is kell végig nyomozniuk a labdát, rendre „úton” lesznek, azaz az ellenfél minimum egy lépéssel előttük jár.

Érdekes dolog ez: a harmatgyenge andorraiak ellen képtelenek voltunk felszívni magunkat, míg a kontinensbajnok ellen az első fél órát követően úgy kellett játszanunk, hogy nincs esélyünk. S mégis, a vereségre ítélt csapatnak az utolsó percben egyenlítési lehetősége volt.

Nem értek egyet, ha vesztes meccs után gratulálnak egy csapatnak. Mihez? A vereség az vereség.
De nem mindegy, mit érzünk utána.