Hétköznapi hősök – Sinkovics Gábor jegyzete

Lehetne most megint a balsorsot emlegetni, Donatas Rumsas litván játékvezetőt cifra jelzőkkel illetni. Lehetne sebtében elkészített szakmai elemzésbe kezdeni, futásmennyiséget, passzhatékonyságot mérni és számolni.

Ne tegyük.

Ezzel ráérünk két hét vagy három hónap múlva is. Ennél most sokkal fontosabb az élményzuhatag, amelyet átélhettünk az elmúlt napokban-hetekben az U17-es válogatott szereplésekor. Már a hazai selejtezőkörben hétköznapi hősök lettek ezek a fiúk, s az ember nem hitt a szemének, amikor a mi évtizedeken át kritizált gyerekeink megmutatták, hogyan kell harcolni, vert helyzetből fordítani, bravúros győzelmeket aratni – Európával lépést tartani. S most jönne az a mondat, hogy óvatosan a dicsérettel.

Mert hányszor belelkesedtünk már!

Például 1996-ban, amikor a Dunai Antal vezette olimpiai válogatott eljutott Atlantába, és pariban voltunk a brazilokkal. Azóta vártuk, hogy újabb és újabb sikeres korosztályok nőjenek fel a szemünk láttára, miközben itthon egyre-másra jöttek létre az akadémiák. Aztán 2009-ben Egyiptomban az U20-as vb-n bronzérmet nyertünk, mintegy igazolva, hogy lám, jó úton járunk.

De mondhattuk-e ezt valóban?

Beszélhetünk-e sikeres utánpótlás-nevelésről, amikor még mindig az idegenlégiósok viszik a prímet az NB I-ben, és – a fiatalszabályhoz alkalmazkodni kívánva – lasszóval keresik a tehetségeket a csapatok? Lehetünk-e büszkék a kluboknál folyó képzésre, látván, milyen kevés a húsz év alatti játékos a kezdő tizenegyekben?

Mindezek fényében most ne bosszankodjunk. A törököktől elszenvedett vereség fájó, de amit Szélesi Zoltán edző csapata bemutatott, arra büszkék lehetünk és alapozhatunk. Olyan korosztály ez, amely talán valóban a jövő válogatottjának az alapja lehet. Azok a játékosok, akik a Benficában, a Salzburgban, az Ajaxban, a Stoke Cityben, a Vitessében és a Mattersburgban pallérozódnak, már most magukba szívták az itthon oly sokat és áhítattal emlegetett profi mentalitást. S legyünk ezekkel a fiúkkal maximalisták: az lenne az igazi siker, ha Csoboth Kevin, Szoboszlai Dominik, Schön Szabolcs s persze a többiek hamarosan ott lennének Bernd Storck szövetségi kapitány keretében – tizenhét-tizennyolc évesen, mint egykoron Bene Ferenc és Albert Flórián.

Jó lett volna legyőzni a törököket, s újra történelmet írni. De délben a magyar ember gulyáslevest eszik, és nem futballozik, ezt már annak idején, 1986-ban a mexikói Irapuatóban megtapasztalhattuk.

Ezek a fiúk nem is éltek még akkor.