Csonka olimpián csúcseső, csak negatív teszt

Moszkva másodszor pályázott a rendezési jog elnyerésére, de 1970-ben Montreallal szemben még alulmaradt. Ám 1974-ben a NOB 75. kongresszusán Bécsben 39:20 arányban jobbnak bizonyult egyetlen vetélytársával, Los Angelesszel szemben.

A hivatalos indokolás szerint a 265 milliós Szovjetunió életében a sport jelentős szerepet töltött be, sportolóik példamutató magatartással érték el világraszóló sikereiket, s kérelmüket is határozott és pontos programmal támasztották alá. Ráadásul Los Angelesben már voltak egyszer ötkarikás játékok, szocialista országban viszont még nem.

Nos, 1980-ban volt. Bár a várost tankok őrizték, a moszkvaiak nagyon örültek az olimpiának, óriási építkezésekbe kezdtek – akik egy évvel korábban jártak a Vörös téren, csak letakarva, állványokkal körülölelve láthatták a Kremlt, a Vaszilij Blazsennij-székesegyházat és a GUM-ot. Ez utóbbiban, a legnagyobb szovjet áruházban 1979-ben szinte semmit sem lehetett kapni, csak gumicsizmát, egy évvel később viszont roskadoztak a pultok. Itt az olimpia!

Itt ám, de azért ez mégsem volt az igazi. Hatvanöt nemzet nem vett részt rajta, köztük az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság, Kanada, Japán és az amúgy is már régóta hiányzó Kína versenyzői. Ha ők is jelen vannak, nyilván jelentősen más eredmények születnek. Az említett országokban egyébként maguk a sportolók és a sportvezetők óriási nyomást gyakoroltak a politikusokra, hogy hadd mehessenek, de Jimmy Carter megmakacsolta magát.

Miután az ugyanabban az esztendőben megrendezett Lake Placid-i téli játékokon külügyminisztere, Cyrus Vance nem tudta elérni, hogy a NOB változtassa meg a nyári olimpia színhelyét, az elnök kötötte az ebet a karóhoz: ha a szovjetek nem vonulnak ki az előző év végén megszállt Afganisztánból (saját történelmük „leendő Vietnamjából"...), az amerikaiak – és akiket még meg tudtak fűzni – nem mennek Moszkvába. Nem mentek.

Noha a legutóbbi, montreali érmeket, és ezen belül (hasonló arányban) az ottani aranyakat megszerző sportolók országai 71 százalékban ezúttal is jelen voltak, egy-két sportágban érződött a „kiürülés", a minőségcsökkenés, és az sem lehetett túl lélekemelő, amikor a 4000 méteres egyéni üldözőverseny után három azonos (olimpiai) zászló lengedezett az árbocokon – miközben a dobogón nem honfitársak álltak, hanem egy svájci, egy francia és egy dán kerékpáros...

Sok nemzet teljes, vagy legalábbis hivatalos távolmaradása mellett az is a hidegháborús hangulatot tükrözte, amikor a záróünnepségen nem az amerikai, hanem Los Angeles városának lobogóját húzták fel a következő olimpia helyszínét szimbolizálandó, és a végén a rendezők nem a kaliforniai metropolisz polgármesterének nyújtották át a staféta jegyében az olimpiai zászlót, hanem inkább a NOB elnökének... Cseppet sem meglepő mindezek láttán, hogy a szovjet blokk az első adandó alkalommal visszaadta majd a kölcsönt.

Bár nekünk az 1984-es bojkott érthetően sokkal jobban fájt, az 1980-as feszültség jóval nagyobb csapást jelentett a létszámra. Olimpián Melbourne óta nem vettek ilyen kevesen részt, a július 19-i megnyitón 81 ország küldöttei figyelték, ahogy a Szaljut-6 űrállomás asztronautái az eredményjelzőn megjelenítve üdvözlik a jelenlévőket.

A világhírű kosárlabdázó, Szergej Bjelov pedig meggyújtotta a lángot, majd a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnöke, Leonyid Iljics Brezsnyev megnyitotta a XXII. nyári játékokat. (A versenyeken azonban már csupán 80 nemzet 5179 sportolója szerepelt, mert Libéria csak felvonult, így mutatta meg magát a világnak.)

A keleti blokk élt a lehetőséggel, a várakozásnak megfelelően kimagasló házigazdák, illetve keletnémetek után Bulgária végzett a harmadik helyen, de az összéremszámot tekintve még a hatodik helyen is szocialista ország állt. Ugyanakkor a nyugatiak közül az olaszok megnégyszerezték, a franciák megtriplázták 1976-os aranytermésüket, Nagy-Britannia sem volt ilyen jó 1956 óta, és az úgynevezett harmadik világ is most küldte az addigi legtöbb indulót, valamint ekkor jutott a legtöbb medáliához is.

Maguk a küzdelmek egyébként több sportágban világszínvonalon zajlottak, a 203 számban 36 világ-, 39 Európa- és 74 olimpiai rekord dőlt meg. A különböző helyszíneken – Moszkván kívül a másik három legfontosabb városban, Leningrádban, Kijevben és Minszkben is, ahol futballmeccsekre került sor, illetve a vitorlásversenyeknek otthont adó Tallinnban – összesen ötmillióan látogattak ki a viadalokra, ami messze felülmúlta a kanadai adatokat.

Egyedül az jelentett visszaesést, amikor a játékok közepén váratlanul, fiatalon elhunyt Vlagyimir Viszockij, az oroszok lelkére (mindmáig) oly nagy hatást gyakorló énekes-dalszerző-színész-költő. Amikor eltemették, rengetegen állami jóváhagyás és támogatás nélkül is a búcsúztatását választották inkább, mintsem a szurkolást a lelátókon.

Visszatérve a magas nívóhoz, az illetékesek büszkén jelentették be, hogy egyetlen pozitív doppingeset sem akadt. Sejthetjük, hogy valójában mi zajlott a színfalak mögött... Vegyük például az atlétikát. Noha a férfiaknál erős konkurenciát jelentett a Philadelphiában egy időben zajló Liberty Bell Classic (vagy más néven az „olimpiai bojkott játékok"), amelyet az amerikaiak tartottak az „igaziról" távolmaradók legjobbjai számára, addig a nőknél majd' minden számban megjavították a világ-, vagy legalább az ötkarikás rekordot. Mindkét nemet egybevéve pedig 12 olyan atléta akadt, akinek az eredménye bármely korábbi játékokon elsőséget ért volna, itt azonban még a dobogóra sem fértek fel.

Még „durvább" volt a helyzet a medencékben. Az NDK-s úszónők 13 számból 11-et megnyertek, hatban mindhárom érmet besöpörve, összesen pedig 26-ot a megszerezhető 35-ből, miközben hat új világcsúcsot is felállítottak. Petra Schneider 400 vegyesen négy hónap alatt három részletben négy és fél másodpercet vert rá a korábbi legjobb időre, egyúttal több mint tízet az ezüstérmesre!

Evezésben München és Montreal alapján szovjet tarolást vártak, de ezt a show-t is ellopták a keletnémetek, 14 diadalból 11-et elhódítva. Itt főleg a férfiak domináltak: nyolcból hétszer ők nyertek, egyedül az egypárban induló finn Pertti Karppinent nem sikerült lenyomniuk, ő megvédte a címét – ráadásul így tett majd Los Angelesben is!

Számunkra fontosabb témára térve, soha nem látott nagyságú csapattal vettünk részt az eseményen: 261 sportolónk szerepelt az olimpián, és végzett általuk a csapat az éremtáblázat hatodik helyén a megszerzett 32 medáliával (ám ebből „csak" hét arannyal).

Sok csalódás is érte a szépszámú magyar rajongót – főleg a pástok mellett (nem jutott arany a sikersportágban, amire 1900-at leszámítva még sohasem akadt példa, amikor vívóink elindultak!), és a vízilabda-válogatott mérkőzéseit figyelve, amely ugyan 1928 óta, mint mindig, újra az első három közé került, de most címvédő létére mindössze a 3. helyen (a sorozat amúgy ezután meg is szakadt).

Ugyanakkor a lólengés abszolút ura, a szeren címvédő, illetve háromszoros világ- és Európa-bajnok, 1973 óta verhetetlen Magyar Zoltán – aki a Magyar-vándor és a szökkenő vándor mellett eleganciájával is lenyűgözte a világot, s eddig az olimpiáig még vállalta a folytatást –, továbbá a 74 kilós kötöttfogású Kocsis Ferenc beváltotta a papírformát („Csikó" finálébeli ellenfelét passzivitásért leléptették), míg a többi magyar győzelem inkább a meglepetés kategóriába tartozott.

Remekül szerepeltek a birkózók, akik összesen hét érmet, köztük két aranyat nyertek – ebben mondjuk az 1979-es San Diegó-i vb diadalmenete után okkal lehetett reménykedni. Felejthetetlen pillanatok, amikor a 90 kilósok között az első négy ellenfelét tussal, az utolsó kettőt taktikusan (de biztosan) felülmúló fiatal Növényi Norbert a végén a kezének magasba emelése után térdre rogyott, majd a magasba ugrott, aztán körberohangálva megcsókolta ellenfelét, a bírót, az ellenfél edzőjét, a pontozóbírót, zárásként pedig Hegedűs Csaba kapitány nyakába vetette magát...

Az alaphangot egyébként Varga Károly adta meg, aki az első győzelmünket szerezte. Nem számított tőle senki ilyesmire, de a kisöbű sportpuskások fekvő testhelyzetű számában viszonylag ismeretlenül, 599 körös világcsúcs-beállítással mindenkit megelőzött – holott csak az utolsó pillanatokban került be a csapatba, és egy focizás közben összeszedett csontrepedéssel a kezében kellett céloznia...

A játékok első napján töltötte be a 17. életévét Wladár Sándor, de a nyúlánk hátúszó Európa-csúcstartóként már tulajdonképpen a favoritok egyikeként érkezett, és noha 200 méteren az utolsó fordulóját elrontotta, végül is gond nélkül lett első – Verrasztó Zoltán előtt, a játékok legfiatalabb bajnokaként. Ő volt az első Széchy-tanítvány, aki olimpiát tudott nyerni, egyben az első úszógyőztesünk 1952, s az első férfi 1936 óta!

A súlyemelő Baczakó Péternek szerencséje volt, hogy példaképe, az abszolút esélyes címvédő, a szovjet David Rigert a túl sok fogyasztástól legyengülve kiesett a kezdőfogásán, viszont a másik nagy riválist, a bolgárt még meg kellett előzni. Ez nagy csatában sikerült is az összetettben addig semmilyen kiemelt viadalon nem nyerő magyarnak, aki négy éve, sajnálatosan korán távozott közülünk.

Zárásként pedig a kajak-kenusok következtek (ekkor indult a 2004-gyel bezárólag nyolcszor diadalmaskodó Birgit Fischer olimpiai elsőségeinek sora), ám nem volt egyértelmű, hogy majd ünnepelhetünk a végén, mivel az előző két ötkarikás seregszemlén semmi sem jött be a mieinknek, és ezúttal is többen csődöt mondtak, így a fő favoritnak tartott Wichmann Tamásnak sem sikerült aranyéremmel megkoronáznia a pályafutását.

A kenu kettesek 500 méteres távján viszont a korábban már kétszeres világbajnok Foltán László, Vaskuti István duó könnyedén nyert, noha utóbbi véletlenül egy bójasorral hamarabb hagyta abba a lapátolást, mint kellett volna, így a célba érés mégiscsak szoros lett...

Az egész olimpia legfénylőbb csillagai amúgy a szovjet tornász, Alekszandr Gyitjatyin, honfitársa, az úszó Vlagyimir Szalnyikov (róluk keretes anyagunkban olvashatnak), a hat kubai bokszsiker leghíresebbjeként Papp László háromszori győzelmét megismétlő (ám a triplázást egyetlen súlycsoportban összehozni elsőként tudó) nehézsúlyú Teófilo Stevenson, illetve 1976 hőse, a negyedik és ötödik olimpiai aranyát ezúttal begyűjtő román tornász, Nadia Comaneci voltak.

Legalábbis az atlétikán kívül, mert persze a finn Lasse Virén müncheni és montreali teljesítményét lekopírozó – arany az 5000 és a 10 000 méteres síkfutásban – etióp Miruts Yifterről, a 200 méteres síkfutásban jamaicai elődjét (Don Quarrie) és a 100 méter legjobbját (őt két századdal) legyőző veterán olasz Pietro Menneáról (akinek 1979-ből származó világrekordja 17 évig élt!), illetve a legendás párharcot folytató két brit középtávfutóról se feledkezzünk meg – mindketten a másik erősebb számában kerekedtek felül: előbb Steve Ovett 800-on, majd Sebastian Coe 1500-on.

S ott volt még a 100 méter eddigi utolsó fehér bőrű győztese, a skót Allan Wells, aki a Tűzszekerekből ismert Harold Abrahams után első britként dicsőült meg e távon, de azért az amerikaiak távollétét jelzi, hogy célfotóval kivívott elsőségét viszonylag gyenge idővel (10.25 mp) érte el.

Nekik nem maradt hiányérzetük a bojkott miatt. Bár Wells az eredményhirdetés után rezignáltan nyilatkozta: „Ha s hazám himnusza szólt volna, talán igazából mosolyogni is tudnék..."

Még a rajt előtt történt, de a továbbiak szempontjából jó hírnek bizonyult: a megnyitó előtt egy nappal döntő jelentőségű változás következett be a NOB élén – az elnöki pozícióban az ír Lord Killanint a remek diplomáciai érzékű spanyol (katalán) Juan Antonio Samaranch váltotta, aki a későbbiekben kivezette a vészterhes időszakot élő ötkarikás mozgalmat a válságból, és akkoriban elképzelhetetlen rangra emelte az olimpiák jelentőségét.

Mire azonban ez sikerült, sajnos az 1980-as és 1984-es játékok még rámentek a nehéz időkre...