Holman Dávid reméli, jó játéka legközelebb válogatott meghívót ér

– Amikor kihirdették a Bulgária elleni Eb-pótselejtezőre készülő magyar válogatott keretet…
– Csalódott voltam – válaszolta Holman Dávid, a szlovák élvonalban szereplő pozsonyi Slovan 27 éves, ötszörös válogatott támadó középpályása, aki ezúttal nem kapott helyett Marco Rossi szövetségi kapitány együttesében.

– Ennyi?
– Nem hiszem, hogy van értelme ennél többet rágódni rajta.

– Nemrégiben az Achilles-inával bajlódott, majd a múlt héten szombaton a Rózsahegy ellen duplázott – öt-nullára győzött a Slovan –, míg szerdán, a Senica ellen kettő-nullára megnyert meccsen az első gólt szerezte.
– Mind a háromnak nagyon örültem.

– Arra céloztam, hogy legalábbis érvelt a behívása mellett.
– Ennél többet nem tehetek.

– Szűkszavú.
– A válogatottban játszani a csúcs, klubszinten pedig a Bajnokok Ligájában. Ahogy ön mondta: a pályán tudok érvelni magam mellett, dolgozom, edzem, mindent megteszek, hogy meghívót kapjak – de ha a kapitány másokban gondolkodik, marad a szurkolás tiszta erőből. Nincs bennem rossz érzés, ahogy szóba került, korábban kínlódtam az Achilles-inammal, kihagytam néhány meccset, de ez csak tipp: a kapitány tudja, miért hív, és azt is, miért nem. Boldog vagyok, hogy így sikerült visszatérnem, és örültem volna a meghívónak, de innentől azon leszek, hogy legközelebb már ott lehessek. A válogatott orvosa, Szilas Ádám többször érdeklődött, mi újság a lábammal, Tömő Attila csapatmenedzser is hívott, kapcsolatban vagyok a stábbal.

– Több részletre is rákérdeznék: kezdjük a sérüléssel!
– Másfél-két éve éreztem, hogy valami nincs rendben, sokszor fájt edzések, meccsek után, ha keményebb volt a pálya, erősebb volt a terhelés, esetleg ha műfüvön játszottunk. Több helyen is jártam, sokfajta kezelést kaptam, végül egy pozsonyi magánklinikán találták meg a megoldást – le is kopogom gyorsan, hiszen hetek óta nem érzek fájdalmat. Lökéshullám-terápiát alkalmaztak és olyan speciális lézerrel kezeltek, amely mélyre megy, ez a kettő kellett nekem a jelek szerint.

– A másik, amit említett, a BL. A Slovan a selejtezőben Feröerre utazott, de az egyik stábtagnál kimutatták a koronavírust, a meccs elmaradt, így játék nélkül búcsúztak a sorozattól.
– Kimutatták?

– Erről szóltak a hírek.
– Miután a kizárást követően hazatértünk – Feröeren ki sem léphettünk a szállodai szobáinkból –, azonnal vérvizsgálatot végeztek el Pozsonyban, ami azt mutatta ki, hogy sohasem volt jelen a vírus annak a munkatársnak a szervezetében, akire a feröeriek hivatkoztak. Felfoghatatlanul sportszerűtlenek voltak, visszaéltek ezzel a furcsa helyzettel, amelyet a járvány teremtett, csalódást jelentett, hogy egyévnyi kemény munkánk így veszett kárba. Inkább játszottunk volna rosszul, rúgtunk volna két öngólt, az is jobb lett volna annál, mint hogy így elbánjanak velünk. Hiszem, hogy visszakapja a sorstól az ellenfelünk, amit velünk művelt.

– Csütörtökön rendezték a BL-csoportkör sorsolását. Fájt a szíve?
– A Ferencváros miatt izgatottan figyeltem, korábbi csapatom mindegyik meccsét megnéztem. Pedig nem szokásom: ha a csapattársaimmal megbeszélünk egy közös vacsorát, mert rangadót játszik a Barcelona vagy a Liverpool, mindig ugratnak a többiek, Dávid, te úgysem nézed. Persze, követem a legjobbakat, de magyar vagyok, a Fradi minden BL-selejtezőjét láttam, tiszta szívből szurkoltam a Fehérvárnak, a Puskás Akadémiának, a Honvédnak, sokkal inkább nézem az NB I meccseit.

– Inkább a Paks, mint a Real Madrid?
– Nagy Richárd gyerekkori barátom, miatta nézem a paksi találkozókat, de a Fradi után voltam a Debrecen játékosa, az NB II-ben is követem a Lokit, sok közeli ismerősöm játszik a különböző klubokban. Vernes Richárd miatt a Vasast is figyelem, de hosszan sorolhatnám a nekem kedves neveket.

– A híreket hallva: most csak a televízióban láthatja a barátait.
– Nem könnyű megérteni, elfogadni. A klubunk egyik munkatársa nemrégiben Görögországba utazott, minden gond nélkül, én pedig nem mehetek haza a családomhoz, amely százhetven kilométerre van Pozsonytól, mert lezárták a határokat, és senki sem tudja, meddig tart ez az egész. Közel vagyok a szeretteimhez – mégis távol.

– Beszámoltunk a tavaly nyári esküvőjéről, készül az apaságra?
– Nagyon! Szerencsés vagyok, mert boldog házasságban élek és jó mintát láttam gyerekként. Édesapám három diplomát szerzett, mindig számíthattam a tanácsaira, miközben a szüleink kellő szigorral neveltek bennünket a testvéreimmel – úgy tartották, hogy bármiben lehetünk tehetségesek, azt csináljuk komolyan. Már huszonkét évesen elkezdtem a futballban keresett pénzemből félretenni, készülve a pályafutásom utáni időszakra, de ebben közrejátszott, hogy láttam nagyszerű játékosokat lecsúszva, elszegényedve a karrier után nem sokkal. Odafigyelek a pályán kívüli dolgaimra is, és a feleségemmel tervezzük a családbővítést. Ha annyit tudok majd adni a gyerekeimnek – szeretetben, törődésben, odafigyelésben, anyagiakban is akár –, amennyit én kaptam, már nagyon boldog apa leszek.