Schäfer András: Legyen meg a belső békém, ez a legfontosabb

– Minden jó, ha jó a vége?     
– Megszépíti a nehéz, küzdelmes, csalódásoktól sem mentes évet ez a gól – mondta lapunknak Schäfer András, a 26 éves, 41-szeres válogatott középpályás, aki szombaton a Köln–Union Berlin Bundesliga-mérkőzés hosszabbításában lőtte a találkozó egyetlen gólját. – Fontos győzelem volt, mert nagyon nem mindegy, hat, nyolc vagy éppen tíz ponttal távolodunk-e el a veszélyes zónától, és persze jó volt látni, a társak is mennyire örültek, hogy betaláltam.

–  Jó látni az arcán a felhőtlen örömöt.     
– Felszabadultságot éreztem, más lesz így a tíznapos karácsonyi szünetem: vasárnap hazarepültem, elsején vissza, másodikán edzés. Annak örültem, és a társaim is mondták ezt, hogy jól játszottam az előző időszakban, de a gólok, gólpasszok nem jöttek, és így nem tud látványos lenni a kulimunka. Voltak ígéretes lövéseim korábban, és aztán szombaton Kölnben is, de a védő felkarral állította meg a labdát: ideges is lettem, mert úgy éreztem, jó helyre ment volna, képtelen voltam szó nélkül hagyni, jött is a sárga lap. Azért reklamáltam, mert nagyon éhes voltam már egy gólra, és az nem lett volna rossz lövés – nem könnyű követni a kézszabályt.

– Aztán következett egy szöglet… Hogyan emlékezik vissza arra a pillanatra?     
– Sokat gondolkodtam azon, az előző lövések miért nem alakultak jobban, és rájöttem: túl görcsös vagyok ezekben a szituációkban. Arra figyeltem, hol vannak az ellenfelek, hol nem akad el a labda, ezért a lövés sokszor nem volt az igazi. Fejben erősítettem magam, hogy a labdára, a mozdulatra összpontosítsak, egyszerűen a lövés előtti pillanatban legyek nyugodtabb. Azt hiszem, ez volt a kulcs, láttam, hogy felém jön a labda, próbáltam arra figyelni, hogy úgy találjam el, ahogyan szeretném.

–  Kaotikus őszt zárt: háromszor is sérülés miatt hiányzott meccsről, tizenegy bajnokin lépett pályára, hármat játszhatott végig, hatszor egy félidőnél kevesebb lehetőséget kapott.     
– Tudom, hogy a szurkoló nem látja, mit jelent akár csak egy kisebb sérülés, amely miatt egy vagy két meccset kell kihagyni, de közben nyer a csapat, jól teljesít a posztrivális – ilyenkor nehéz visszakerülni a kezdőbe. A másik oldal: sokszor elvállaltam a mérkőzést kisebb problémával, aztán kiderült, nem lett volna szabad, hosszabb kihagyás lett a vége, szóval fejben érettebben kezeltem ezeket a napokat. Elfogadtam, hogy a játék része, nem szabad ezen rágódnom, hogy miért van, mikor térhetek vissza, milyen a csapat nélkülem – arra figyeltem, hogy mindent megtegyek azért, hogy én rendben legyek. Igen, folyamatosan kiestem a ritmusból, de ezt is már sokkal jobban kezelem: nem hívom azonnal a papot, hogy temessen el, ha megsérülök, hanem tudok nyugodtan arra figyelni, mi a teendő, hogy rendben legyek. Kölnben azt éreztem, ezt a gólt a hozzáállásom miatt nagyon is megérdemeltem. A meccs előtt úgy volt, kezdek, a nyolcvanadik percben, a sarokban melegítve pedig eszembe jutott, egyáltalán be sem állok, aztán tessék, mi lett a vége – kiszámíthatatlan a futball, és én szeretem a hullámzását. Sokkal higgadtabb lettem ezen az őszön, szerintem ezért sikerült ez a gól.

– Ennyi sérülés, kihagyás közben nem inog meg az ember önbizalma abban a tekintetben, hogy a teste alkalmas-e erre a terhelésre, erre a szintre?     
– Ez az ötödik idényem a Bundesligában, és tudni kell, mi egy-egy sérülés pontos oka. Talán az az alkat vagyok, aki nem játssza végig mind a harmincnégy bajnokit, de ­huszonnyolc meccsem simán lehet, ezért fel sem vetődött ez bennem. Kiváltságos életünk van, hálásak vagyunk érte, rengeteg örömöt ad, de megvan az árnyoldala – a sérülés. Létezik olyan, amelyről egyáltalán nem tehetünk, és olyan is, amely teljesen a mi felelősségünk.

– Nyilván az őszt meghatározta a világbajnoki selejtező – hogyan dolgozta fel?     
– Azt hiszem, még nem vagyok túl rajta. Nagy esélyünk volt a pótselejtezőre. Ahogyan nekimentünk az íreknek, az nagyon tetszett, világos volt, melyik a jobb csapat, ezért sebzett meg ennyire a vereség. Nem tudom, a következő vb idején lesz-e ilyen jó csapatunk, mert most szerintem nagyon rendben volt a játékunk. Mi a tapasztalat? Nyilván kulcskérdés a fegyelem, és bár Lisszabonban az utolsó pillanatban szereztünk pontot, a meccsek vége nem sikerült: az írektől kétszer is a legvégén kaptunk gólt, ahogyan Budapesten Portugáliától is, egy kis szerencsére mindenkinek szüksége van. Tudtuk, és megint kiderült, milyen kiegyenlített a mezőny, minden mérkőzés szoros, apróságok döntenek.

– Fél szóval említette a fegyelmet: az érdekelne, mit mondott Sallai Rolandnak a dublini kiállítása után? Megbeszélték, elemezték az esetet?     
– Tudtam, mi zajlik benne, nem kétséges, megbánta nagyon. Emberek vagyunk, mindenki hibázik a munkája során – ön minden cikkével tökéletesen elégedett? Elég egy pillanatra forrófejűnek, meggondolatlannak lenni. A csapattársaként, a barátjaként eszembe sem jutott hibáztatni, számonkérni rajta a cselekedetét, de nyilván beszéltünk arról, hogy nem hozhatjuk hátrányba magunkat ilyesmivel. A csapat egyik legjobbja, sok meccset ő nyert meg nekünk. Segített volna, ha kritizálom? Roger Federer mondta egyszer: a pontjai alig ötven százalékát nyerte meg, a meccseinek viszont a nyolcvan százalékát – és azzal magyarázta, hogy képes volt elfelejteni azt a labdamenetet, amelyet már lejátszott és csúnyán elrontott. Mi is így gondolkodtunk: nem azon keseregtünk, hogy elment három pont az első két meccsen, hanem azt néztük, mennyit szerezhetünk a későbbiekben. Ma már furcsán hangzik, de az utolsó találkozó úgy kezdődött, hogy egyenes ágon is kijuthatunk a vb-re. Oké, tudjuk azóta, a portugálok másképpen gondolták, de azért fáj igazán, mert amióta a válogatott tagja vagyok, most játszottuk a legjobb futballt, mégsem sikerült elérni a kitűzött célt.

– Azt is hangsúlyozták, hogy Portugália a favorit, a második helyet célozzuk meg, nem lett volna célszerűbb az első helyre törekedni? És abból még mindig lehetett volna második pozíció.     
– Jó kérdés, de mit, miért, hogyan mondasz? Ez Magyarország, itt vigyázni kell a megfogalmazással, időnként beleolvasok az NSO-cikkek alatti kommentekbe, amit, tudom, nem lenne szabad, de hihetetlen, miket képesek leírni emberek. Az, hogy mit mondunk és mit céloztunk meg, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz. Nem elég, ha szerények vagyunk, annak is kell mutatnunk magunkat. Képzelje el, ha az első helyről beszélünk, és így vagyunk harmadikok, mit kaptunk volna: na, a nagy arc megvan, megy a duma, aztán jön a ­meccs… Abszolút értem, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány miért óvatos: magabiztosan, elszántan készülünk, de maradjunk szerények, ez nagyon vékony jég. Nézze, engem nem érdekel, mi van a sajtótájékoztatón, vagy mit nyilatkoznak a csapattársaim – nekem az számít, hogy magunk között Telkiben miről van szó, hogyan állunk a mérkőzésekhez, egymáshoz. A kapitány, a játékos, az elemző, a fizioterapeuta, a szertáros, a buszsofőr is minden mérkőzést meg akar nyerni, de a nyilvánosság előtt reálisnak kell maradni.

– Milyen legyen 2026?
– Mint 2025, csak több szerencsével. Volt már számos sikerem és nem kevés kudarcom a karrierem során, de már nem ijedek meg, ha akadályba ütközöm. Legyen meg a belső békém, azt hiszem, ez a legfontosabb, szeretem az életemet.