Bíróként ért fel a csúcsra – Hosszú Kávé Kövér Balázzsal

– A második olimpiájára készül: Pjongcsangban videóbíróként volt ott a rövid pályás gyorskorcsolya küzdelmein, Milánóban a férfiversenyek főbírója lesz – azért ez nem kis elismerés.     
– Valóban hatalmas megtiszteltetés, már csak a sportdiplomácia oldaláról nézve is. Büszke vagyok arra, hogy folytatom a hagyományokat: a lillehammeri téli olimpia óta két alkalmat leszámítva mindig volt magyar bíró a rövid pályás gyorskorcsolya versenyein a játékokon. Bár én nem terveztem korábban, hogy egyszer bíró leszek, mégis az lettem, s természetesen innentől nekem is az olimpia volt a cél.

– Debreceni versenyzőként, édesanyja tanítványaként korcsolyázott, ahogy mondani szoktuk, a magyar short track őskorában: innen nézve nem lehetett könnyű bíróvá válnia, ahogyan immár bíróként a korábbi társaival, akik már edzőként dolgoznak, közölnie egy-egy kizárást a versenyeken…     
– Sok-sok év kellett ahhoz, hogy változzon a hozzáállásom, nehezen tudtam átállni a versenyzői szemléletről a bíróira: én már nem versenyző vagyok, bírói szemmel sok minden más, és edzőként is másként gondolkodik az ember – bíróként megítélni egy futamot, pláne döntést hozni utána, nem olyan könnyű egy hosszú versenyzői pályafutás után. Olyan pedig valóban előfordult, hogy az anyukámhoz vagy éppen a korábbi társaimhoz mentem ki a palánkhoz, hogy közöljek egy-egy ítéletet velük. Barátként közelítettem, mosolyogva, de amit mondtam, nem mindig tetszett nekik, volt, hogy anya meg is jegyezte: „Ezért otthon még számolunk!”

– Sokszor mondjuk, mondtuk, hogy a magyar rövid pályás gyorskorcsolyázók kis családot alkotnak, ennek ön is tagja: szokott azon gondolkozni, hová jutott volna versenyzőként, ha nem a kezdeti években sportol, hanem jóval később?     
– Mi még valóban a radiátor fokai közé akasztottuk a pengét, úgy próbáltuk hajlítani, nyitott jégpályán edzettünk, volt, hogy szakadó hóesésben, faleveleket és madárürüléket kerülgetve. Mi raktuk fel a szivacsokat a palánk elé, de ha elestél és nekicsapódtál, néha keményebb volt a szivacs, mint a palánk, mert megfagyott… Akkoriban a feladatok között nem maradhattunk a jégen, olyan hideg volt, hogy bementünk melegedni az öltözőbe, ennek ellenére gyakran voltak fagyásfoltok a talpamon.

– Kérdezném, akkor miért is csinálta, de tudom, mit válaszolna: imádott korcsolyázni. Pádár Beátával klubtársak voltak Debrecenben, Knoch Balázzsal meg barátokká váltak, holott talán a legnagyobb vetélytársak voltak – mindhárman ott lehettek 2018-ban Pjongcsangban, Bea szintén bíróként, Balázs pedig a válogatott technikusaként, a történelmi győzelmet a helyszínen élhették át. Nem érzi ezt meghatónak, a sors ajándékának?     
– Knoch Balázzsal, aki valóban az egyik legjobb barátom, néha beszélünk arról, mi lett volna, ha, de nem olyan jó ezen gondolkozni, már csak azért sem, mert a nosztalgiázás mögött kicsit az öregedés is áll… Mesébe illő történet, hogy azokkal, akikkel a kilencvenes években versenyeztem, ott lehettünk Pjongcsangban, de az is ilyen történet, ahogyan a férfiváltó kijutott arra az olimpiára. Bármikor visszanézem azokat a futásokat, ugyanazok az érzések öntenek el, mint akkor. Az a csapat nagyon egyben volt – mennyi munka volt abban a sikerben…!

– Bár Knoch Viktor tiltakozni szokott, ha a szürreális jelzővel illetem azt az olimpiai aranyat, mondván, eltelt már lassan nyolc év a győzelem óta, de még ennyi idő után is olyan hihetetlen, hogy nyert a férfiváltó Pjongcsangban.     
– Libabőrös leszek pusztán attól, hogy emlegetjük azokat a napokat. Titkon azért sokan számítottunk az éremre, sőt, nem is csak titkon – ki is mertük mondani. Az aranyat nem, mert azért ilyet ebben a sportágban sohasem jósolhatunk. Amikor bejutottunk a döntőbe, elfutottam a mosdóba, mert muszáj volt megtörölgetni az arcomat: videóbíróként mégsem „közlekedhettem” könnyes szemmel… Emlékszem, hátul, az egyik folyosón találkoztam Gyurta Dániellel, egy szót sem szóltunk, csak megöleltük egymást: kézzelfogható közelségbe került az éremszerzés, bennem is tudatosult, hogy a srácok a dobogóért futnak egy olimpián.

– És ebből arany lett! Fel tudja idézni a döntő utáni pillanatokat?     
– Akkor a videóbíró még a palánk külső oldalán ült, nem pedig a csarnok egyik szobájában, mint jó ideje. Én ezt szerettem, hiszen ott érzi az ember a jég illatát, hallja a pengék sercegését, a versenyzők testközelben vannak. Magáról a döntőről emlékfoszlányaim vannak csupán. A bal kezemmel az asztalt markoltam, így is próbáltam nyugtatni magam, hogy a jobb kezemmel használhassam a számítógépet – a döntő végén a bal kezemnél egy nagyobb izzadtságtócsa volt az asztalon… Nagyon nehéz perceket éltem át a döntő után, egyrészt mert a fülesen keresztül hallgattam a többi bíró véleményét, kit és miért kellene kizárni, és volt, aki a mieinket is említette, másrészt mert nem ugrálhattam a palánk mellett örömömben.

– Hosszú percek teltek el, míg hivatalossá vált: Magyarország az aranyérmes. Kövér Balázs kihez futott, futhatott oda először és mikor?     
– Mindenki mondja, hosszú ideig kellett várni a hivatalos végeredményre, nekem nem tűnt annak, nyilván azért, mert mi, bírók az elemzéssel voltunk elfoglalva. És nem szaladhattam oda senkihez – a vegyes zóna felé mentem ki a csarnokból, a srácok sorban adták az interjúkat, pacsit sem adhattam nekik, hiszen kamerák vették őket, én meg bíró voltam. Azért egy kacsintás belefért. Napokkal később ölelhettem meg őket.

– Korábban mondta, hogy a pjongcsangi szereplése meglepetésként érte. A milánói „kiküldetésre” már számított?     
– A nyár utolsó heteiben szokott kiderülni, ki melyik versenyen bíráskodik a következő szezonban. Pjongcsang előtt augusztusban éppen a családommal nyaraltam, amikor elkezdtek sorjázni az üzenetek a telefonomon, de mert e-maileket nem néztem, először nem tudtam, miért írnak ennyien és mihez gratulálnak. Egy idő után csak felnyitottam a laptopomat – utána meg hatalmas fejest ugrottam a szálloda medencéjébe! Arra, hogy Milánóban főbíró lehetek, már inkább számítottam. Novák Antal, kiváló indítóbírónk általában ügyesen jósol ilyen téren, ő már mondogatta jó ideje, hogy szerinte én leszek a kiválasztott. Igaza lett.

– Izgul?     
– Az évek során hozzászoktam a stresszhez, de azért ez mégiscsak olimpia lesz, már attól nő bennem a feszültség, hogy most erről beszélgetünk. Szerencsére ez abban a pillanatban elmúlik, amint fellépek a jégre.

– Az előző szezonban vezette be a nemzetközi szövetség, hogy a futamok végén a főbíró a jég közepére korcsolyázik, és hangosan mondja be az ítéletet – ez nehezíti valamelyest a feladatát? Ott ugye hangosan kell elmondania angolul, hogy mi a döntés, hányas sisakszámú, milyen nemzetiségű versenyzőt zárták ki vagy éppen juttatták tovább.     
– Ne nevessen, de gyakorolni szoktam, szinte minden nap, mégpedig vezetés közben. Ülök az autóban, látok egy rendszámot, a betűből „varázsolok” egy országot, a szám lesz a sisakszám, mondom a hivatalos formulát és azt, amit látok. Aztán jön egy másik autó, és folytatom a gyakorlást.

– Tudom, hogy egy bíró pártatlan, mégis: milyen érzésekkel mondja ki, amikor egy magyar versenyzőt zár ki?     
– Nem szabad erre gondolni, de ez azért nehéz, mert ahogyan régen, manapság is kis család a miénk, mármint a korcsolyázóké. Nincs olyan tagja, akit ne ismernék. Amikor a döntés meghozatala előtt elemzünk, sohasem mondom ki azt, hogy valaki magyar – azt, hogy olasz vagy éppen kanadai, igen. Egy magyarnál kizárólag sisakszámot mondok, vagy azt, hogy külső vagy belső versenyző. Azt, hogy magyar, egyszerűen nem tudom ilyenkor kimondani.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 31-i lapszámában jelent meg.)