Gyász: elhunyt Ferencz Gyula, az SBTC egykori labdarúgója

 

Klasszikus centerhalf volt. A posztján megkövetelt nyugalommal, körültekintéssel. Játékosként 1962-től 1970-ig 166 NB I-es mérkőzésen szolgálta a Salgótarjáni BTC-t, a klubot és a magyar futballt később is a rá jellemző alapossággal képviselte, az SBTC elnökeként éppen úgy, mint a Nógrád megyei szövetség élén vagy az MLSZ elnökségében. Kitüntetései között van a Magyar Sportért Érdemérem, a Magyar Labdarúgásért Arany Érdemérem, a FIFA elismerő oklevele és a Puskás Ferenc-emlékérem – megérdemelten. Huszonöt esztendősen, 1962 szeptemberében az MTK ellen mutatkozott be az NB I-ben, a Salgótarján 2:0-ra kikapott, „…a hátvédek lelkesen játszottak, Ferencz tűnt ki hármuk közül” – írta a Népsport. Ekkor már végzett erdőmérnök volt, jellemző, hogy azért nem igazolt át korábban Győrbe, mert be akarta fejezni a tanulmányait Sopronban. „A Gyula mindig tanul…” – mondogatták Salgótarjánban, hiszen mérnök-közgazdász diplomát is szerzett, s az elsők között volt, akit magával ragadott a számítógépek világa – a hetvenes évek elején.

S tőle is rengeteget tanulhattak a fiatalok. A pályán is, természetesen. Hogy mit tudott, tudhatott, arra példa, hogy 1961-ben az NB III-ból (!) lett B-válogatott, s a Jugoszlávia elleni győztes (5:1) meccsen Novák Dezső és Sóvári Kálmán között, Berendy Pál, Rákosi Gyula és Farkas János mögött volt középhátvéd.

Baráti tanácsra választotta Salgótarjánt, haláláig hű maradt a városhoz. Pedig visszavonulásakor (1970) azt tervezte, hogy hazatér Sopronba, pályamérnökként a GYSEV-nél dolgozik, de végül maradt, s egy esztendővel később már szakosztályvezetőként lehetett büszke arra, hogy az SBTC bronzérmes lett az NB I-ben.

Hogy hányszor emelték ki a játékát a tudósítók, szinte összeszámolhatatlan, ám jellemző, amit 1967 márciusában, a Csepel elleni győztes meccs (1:0) után rögzített a Népsport: „Közbelépései rendre sikerültek, fejjátékával uralta a mezőnyt.”

Így volt. Átvitt értelemben is.