Ötezren az esőben: átvette a trófeát a bajnok ETO – videó

Trombita harsog, itt jön a bajnok! – szól az ETO-induló sok évtizedes feldolgozásának egyik sora, amely 13 év után ismét értelmet nyert. Az ETO FC szombaton megszerezte története ötödik bajnoki címét, és azóta is tart az ünneplés. Szinte minden Kisvárdára utazó szurkoló az M3-as autópályára felhajtást követő első benzinkúton állt meg útravalóért, a szerencsések találkoztak a hasonló logika szerint navigáló, friss aranyérmeseket szállító csapatbusszal is. Ahogyan a közösségi médiában terjedő videókon látható, az üzemeltetők „nagy örömére” asztalokon ugráltak játékosok és szurkolók, tulajdonképpen folytatódott a lefújás után a pályán elkezdődő tombolás, miközben életre szóló felvételek készültek.

Az éremátadó ünnepséget eredetileg Győr egyik legnagyobb terén, a Dunakapu téren tartották volna, de az időjárás nem tette lehetővé ezt, sem pedig a szombati közös meccsnézést. Talán úgy is van rendjén, hogy a nagyrészt fedett stadionba terelték a hőseikre váró győrieket. A bajnokikon a sajtólelátóról is feltűnő jelenség, milyen lassan jutnak be a szurkolók a nézőtérre. Ezúttal jegyellenőrzés nem volt, de a 14.30-as kapunyitás így is csúszott hét-nyolc percet, ráadásul a motozás miatt araszolva lehetett csak haladni a sorban. Amint azt három óra tíz perckor, éppen tíz perccel a beígért kezdés után megtudtuk, nem volt jelentősége, ha valaki később jutott be, mert egy órát csúszott a program. Ezt az ETO Stadion hangosbemondója közölte az mintegy ötezer érdeklődővel, az indoklás szerint a játékosok – némi eufemizmussal élve – a szombati események hatása alatt voltak még. Ezt mindenki meg tudta bocsátani... Volt néhány hamis riasztás is, az esemény kezdetétől a játékosok megérkezéséig ugyanis kétszer-háromszor egyszerre pattant fel a székekről a tömeg, az alsó sorokban pedig már be is kapcsolták a telefonok kameráit, pedig akkor még nem volt miért.

A büfék mellett kialakított shop forgalma meg is nőtt a következő egy órában, harmincméteres sorban várakoztak a vásárlók, akik a legújabb, a játékosoknak már szombaton kiosztott ünnepi pólót is megvehették. Unaloműzésképp sokan azt számolgatták, az ötből hányadik bajnoki címet élték át: lehetett hallani négyet, fiatalabbaktól kettőt, a legkisebbeknek ez volt az első. Sokan izgatottan és zavartan várakoztak, találgatták, vajon merről érkeznek majd a játékosok. A legvadabb teória szerint a csapatbusz átgázolt volna a nemrégiben kicserélt gyepen, de természetesen erről szó sem volt, négy óra után néhány perccel a nyugati lelátó alá gurult be, onnan sétált fel a csapat, és a kordonnal kialakított folyosón, a szurkolók között egyesével mentek le a lelátó lábához ácsolt színpadra, amelyen már várták őket az MLSZ képviselői az aranyérmekkel és a serleggel.

A hazai mérkőzéseken a szpíker a légiósok keresztnevét, a magyarok vezetéknevét kiabálja először a kezdőcsapat kihirdetésekor, a szurkolók feladata, hogy bekiabálják a „maradékot”. A hagyományokat folytatva a mezszámok növekvő sorrendjében lépdelhettek a színpadra furcsa, pezsgő ellen kiváló védelmet nyújtó napszemüvegben a labdarúgók, majd a stábtagok, miközben a hangszórókból az ETO-induló szólt. Az egyetlen baki Senna Miangue-gal kapcsolatos, akinek a vezetéknevét a jelek szerint még nem ismeri a közönség annak ellenére sem, hogy a Kisvárda ellen kilencven percig volt a pályán. Ebből okulva a továbbiakban csak a kulcsemberek nevét kellett visszakiabálni, az epizódszereplőknél segített a bemondó Horváth Péter. A legnagyobb üdvrivalgást a játékosok közül Vitális Milán kapta, a stábból pedig természetesen Borbély Balázs vezetőedző. Steven Vanharen sportigazgató és Világi Bálint klubmenedzser is megjelent, ahogyan később Világi Oszkár tulajdonossal is válthattak néhány szót a játékosok a főépületnél. A két csapatkapitány, Vitális és Paul Anton emelhette fel a trófeát, ám ebből a nézőtéren már nem sokat lehetett látni, olyan sűrű zöld, fehér és fekete füst lepte el a területet. A tűzijátékról is gondoskodtak a szurkolók, s folyamatosan gyulladtak a görögtüzek. Felzúgott a „Szép volt, fiúk!”, a „Bajnokcsapat!”, és persze minden nóta, amellyel a fanatikusok hétről hétre buzdítani szokták szeretett ETO-jukat. 

Önfeledt ünneplés zajlott a színpadon, a csapat ügyeletes mókamestere, Deian Boldor a közönséget irányította tánc- és kézmozdulataival, miközben Schön Szabolcsot „adták-vették” a csapattársak a vállukon. Boldor a mikrofont is megkapta, de ütemérzéke valamivel jobb a pályán, mint dalolászás közben. Edzőjét is hangosan éltette, erre mind az ötezer jelenlévő rákapcsolódott, mire Borbély Balázs fülig érő vigyorral az öklét rázta. Tóth Milán masszőr elmaradhatatlan és az elmúlt években kabalává nemesedő győzelmi mondókája ezúttal is előkerült – a szövegét ezúttal nem részleteznénk. 

A lelátót a pályától elválasztó plexire több százan préselték magukat egy-egy pacsi vagy a trófea megérintése reményében. A játékosok és a stábtagok mindenkinek próbálták fogadni a gratulációját, többször is megtapsolták a közönséget, és nagyjából húszméterenként megálltak csoportképet csinálni, hogy minden rajongó megtalálhassa majd magát a háttérben. Ezután a bajnokcsapat az öltözőfolyosón kersztül távozott. Nagyjából fél óra alatt ürült ki teljesen a stadion, az ETO pedig a keleti lelátó VIP-részlegén kialakított vendéglátóegységében folytatta az ünneplést családtagokkal és klublegendákkal.