Kiss Sándor: Egyszer padlóra kerültem, de felálltam azután is

– A szocializmusban létezett az „MHK”, a Munkára, Harcra Kész mozgalom – de mit jelentett pontosan az ön esetében az „nhk”?
– Szekszárdon születtem, onnan Gyönkre vittek haza a szüleim, de abból az időből természetesen nincsenek emlékképeim – mondta lapunknak a 68 esztendős Kiss Sándor, aki egykoron hatalmas kedvencnek számított Újpesten még a Dózsa-korszakban, de még a rivális klubok szurkolói is elismerték stílusos, elegáns futballját. – Ötévesen már imádtam kergetni a labdát. Komlón éltünk, a kökönyösi városrészben, ott volt a „négy házköz”, azaz az „nhk”. Ez egy játszótér, amit emeletes házak vettek körül. Ott, abban a környezetben kezdődött minden. Nem panaszkodhattam, mert mindig bevettek a nagyobbak a csapatba.

– Mikor kezdett a futballrajongás komolyabbra fordulni?
– Apám nagyon szerette a játékot, ő vitt el első alkalommal a Komlói Bányászhoz, még nem voltam tízesztendős, megnéztek, maradhattam, bár meg kellett hamisítani az igazolásomat.

– És rögtön gólokat akart szerezni?
– Elsősorban cselezni szerettem, tőlem nehéz volt elvenni a labdát, néha nagyon rácsavarodtam. Amúgy szófogadó gyerek voltam, igyekeztem megfelelni a szülői elvárásoknak, a tanulást sem hanyagoltam el. Elég hamar lehetőséget kaptam Lantos Mihály edzőtől a felnőtteknél a másodosztályban.

– Felfigyeltek a játékára, de nem a bányászvárosban öregedett meg.
– Azok közé tartozom, akiket Garami József fedezett fel. Az utam még hetvenötben a Pécsi MSC-hez vezetett, azonban inkább csak a kispadot koptattam, de hetvenhat tavaszán érkezett vezetőedzőnek Kovács Imre, és nála minden megváltozott. Számított rám, egy évvel később vele nyertünk az NB II-ben aranyérmet.

– Azon futballisták közé tartozott, akik nem hanyagolták el a tanulmányaikat: beszél oroszul, illetve honnan ered a „Maláj” becenév?
– A Pécsi Tanárképző Főiskolára vettek fel orosz–testnevelés szakra, de elég lassan végeztem. Már Újpestről jártam vissza vizsgázni, végül egyszakos testnevelőként kaptam diplomát. Az orosszal ellentétben a maláj nyelv részleteiben nem mélyedtem el, de fiatalként egy-egy buli után reggelente eléggé keskeny csík látszott a szemem helyén. Így ragasztották rám a Maláj nevet, de ebben nem volt semmi sértő.

– Amikor 1979-ben az Újpesthez igazolt, klasszisjátékosnak számító vetélytársakkal kellett megküzdenie – miként élte ezt meg?
– Egy öltözőben ültem Fazekas Lászlóval, ő 1980-ban szerződött külföldre. Ott készült Fekete László későbbi ezüstcipős támadó is, és persze Törőcsik András, aki amúgy nem is a meccseken mutatta be a legkáprázatosabb trükkjeit. Az edzéseken olyan megoldásai voltak, hogy csak ámultunk, ráadásul élesben nem is mert mindent megmutatni, nehogy a végén büntetést kapjon… Nagyon éreztük egymás mozgását, a beindulásokat, az összjátékot.

– A védők meg a középpályások hogyan viselték a „varázslatot”?
– Mindent megbeszéltünk velük. Mondtuk nekik, ha futnak helyettünk, akkor elöl rúgjuk a gólokat, nyerni meg együtt nyerünk. Lássuk be, „Törőtől” dőreség lett volna azt kérni, hogy loholjon vissza védekezni. Igaz, akadt szakvezető, akinek volt ilyen kóbor gondolata, de aztán hamar letett róla.

– A Népsporttól egyszer, 1984. április 15-én a legmagasabb, 10-es osztályzatot érdemelte ki a Vasas elleni mesterhármast és gólpasszt követően. Érezte, hogy a legmagasabb érdemjegyet kapja?
– A meccs után elmentünk ünnepelni, mert valóban jó játékkal legyőztük a Vasast négy egyre. Másnap elballagtam megvenni a lapot, és akkor azért elkerekedett a szemem. Amúgy akkoriban nem minden újságíró szeretett minket, mondván, mi voltunk a rendszer kegyeltjei, a belügy csapata. S ha egy tudósítót a rendőrök megbüntettek, akkor kis túlzással rajtunk „állt bosszút”. Azt ellenben máig bánom, hogy csupán kétszer lehettem tagja a válogatottnak, de legalább mindkét alkalommal gólt szereztem.

– A nemzetközi porondon magyar játékos sem sűrűn vette be a Real Madrid kapuját. 
– Nekem sikerült, nyolcvankettő október huszadikán, KEK-mérkőzésen hatvanezer szurkoló előtt egyenlítettem, de a vége három egy lett. Engem nem zavart a zsúfolt, őrjöngő lelátó, aki nyomás alatt nem képes teljesíteni, az ne adja a fejét az élsportra!

– Spanyolországban 1986-ban az FC Cartagenában, illetve három évig Finnországban az Espoo és a Hanko csapatában légióskodott – külföldön nehezebb volt boldogulni?
– Hiába számítottam technikásnak, futásban, keménységben eleinte nagy volt a lemaradásom. Mások voltak az elvárások, a feltételek egyaránt. Itthon amikor edzőnek álltam, próbáltam több munkára ösztökélni a játékosaimat – nem arattam vele osztatlan sikert.

– Ezért hagyta abba?
– Nem egészen. Húsz évvel ezelőtt a feleségem, Magdolna gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Előtte nagyon hosszú ideig ápoltam őt, és amikor elment, padlóra kerültem, miközben a két gyermekünket fel kellett nevelnem. Szerencsére sikerült, később mindkettő diplomát szerzett. Most viszont tőlem távol élnek, az egyikük Máltán, a másikuk az Egyesült Államokban próbál boldogulni.

– Egyedül maradt Pécsett?
– Azért nem teljesen. A szüleim – közel a kilencvenhez – még velem vannak. Gondoskodást igényelnek, van nekik mit visszaadnom, hiszen sokat kaptam tőlük. Van egy sörözőm, az is ad feladatot. Bírósági ülnökként szintén tevékenykedem, emellett a Magyar Labdarúgó-szövetségben ellenőrként is számítanak rám.