Elhunyt Tatár György, aki leporolta Albert Flóriánt

EGY ÉVTIZEDEN ÁT (1973–1983) szolgálta klubját, kétszeres kupagyőztesként (1977, 1980), bajnoki bronzérmesként (1979), 11-szeres válogatottként vonult vissza.

Remek futballista volt. Ha eszembe jut, tőle jobbra Oláh Ferencet, balra Görgei Jánost is látom – legendás középpályássor volt ez a hetvenes évek Diósgyőrében. Tatár erős volt, fáradhatatlan, ragyogóan fejelt, figyelni kellett rá. Szerették Miskolcon, s ő is ragaszkodott a városhoz, eszébe sem jutott elhagyni, hiába hívták. A dicsőség enyhén szólva sem szállt a fejébe, visszafogott volt, jellemző, hogy még első válogatottsága idején (1978) is a szüleivel lakott – ahogy ő mondta – „egy több mint százéves munkáslakásban”.

Megjegyzendő, hiába játszott kitűnően, nem hitt abban, hogy felhúzhatja a címeres mezt.

„Egy válogatottnak tulajdonképpen tökéletesnek kell lennie a posztján, én pedig hol vagyok még attól?” – mondta, amikor az 1978-as világbajnokság utáni első meccsen Helsinkiben a finnek ellen Kovács Ferenc betette a csapatba.

Nem vont le belőle messzemenő következtetést, később azt mondta, ha Halász István nem vár ki az átigazolása miatt, ha Pásztor József és Csapó Károly nem sérült, ha Nyilasi Tibor és Zombori Sándor nincs eltiltva, szóba sem került volna. Ezt némileg cáfolja, hogy még tízszer ott volt a válogatottban, szerzett öt gólt. És nem akárhogyan játszott. „Az volt a jellemzője, hogy mindenütt rombolt, ahol éppen szükség volt rá. Kihasználta testi erejét, jó fizikai felépítését, a közelharcokból rendszerint győztesen került ki, sokat futott” – ezt a Szovjetunió elleni győztes (1978, 2–0) meccs után írták róla.

Első bajnokiján (1973) a Népstadionban Albert Flóriánt fogta. Egy becsúszása után ráesett a klasszisra, aki szúrós szemmel nézett rá („Kicsi, mit csinálsz?!”). „Ne tessék haragudni…” – motyogta, s zavarában elkezdte leporolni, mint egy fodrász hajvágás után a vendéget.

Ilyen volt Tatár „Gyuri”.