Futballimádat – Vincze András jegyzete

Ha most valaki megkérdezné, mire emlékszem legerősebben a sokat emlegetett népstadionbéli kettős rangadók kapcsán, akkor rávágnám kapásból, hogy a bemelegítőkrém illatára. Aztán persze jönnének a gólok, cselek, lövések, bedobások (a Fazekas László nevéhez tartozó öt gól, a Nyilasi Tibor-féle védjegyes felhőfejesek, a Törőcsik András-káprázatok, a Pusztai Lászlótól megszokott hajítások – és még sorolhatnám napestig...), de a helyzet az, hogy a valóságban előbb mindig a Gerosan és a Nicoflex kámforos-mentolos illatfelhője kúszott fel a zsúfolt szektorokig akkor, amikor a vörösre, sőt inkább már barnára gyúrt combú játékosok kikocogtak melegíteni, majd később kezdeni. Aztán, amikor az első hangrobbanás elhalkult, jött a legendás fruttiárus, „Kalap” rímelése, s így volt teljes az áhítat – jó volt meccsre járni, na!

Mint ahogyan most is boldogság volt beleszédülni a Groupama Aréna zsúfoltságba, és nem szégyellem, bepárásodott a szemem (nem, nem a bemelegítőkrém csípésétől, hanem...) a gondolattól, milyen hajszálnyi érzés kell ahhoz, hogy hangulata legyen a magyar futballnak. Volt, persze hogy volt csálé lövés, pontatlan átadás, földbe rúgás, aláfutás, de kiderült az is, miért nem tűnik az ilyesmi fel akkor, amikor Angliában, Németországban, Olaszországban ügyetlenkednek – a háttér, a szurkolói aláfestés, a játékosok mögött mindig látható hullámzó tömeg. Ez a semmivel össze nem hasonlítható futballimádat-érzés nem engedi, hogy az unatkozó, kritikus szurkolói én előtörjön.

A mostani Fradi–Újpesttel tehát eljött az a pillanat, amikor nem kellett magyarázni, miért jó az a futballmúltjára és eredményeire oly büszke és legendás meccseit gyakran sirató országnak, ha a drukkerhad kifogástalan arénában nézheti az előadást, amelynek színpadán az amúgy itt-ott-amott tényleg smirglis foci is bársonyosabbá válik.

Miután az idő mindent megszépít, huncut dolog örökké a múltba révedni, hiszen tudjuk, pontosan tudjuk, anno is volt olyan nagy s mégis csikorgósan alakuló meccse a focinknak, mint amilyen a mostani rangadó volt, s bizony a ma már sokszor ajnározott legendák is tudtak „kiflit” rúgni. Ám ahhoz, hogy azok a régi mozdulatok megszépüljenek, kellett a meccs hangulata, a látvány, a tömeg, a vibráló színek, a levegőbe felrúgott labda surrogása, a bemelegítőkrém illata – de a legfontosabb az volt, hogy ott kellett lenni azon a meccsen.

Mint most az Üllői úton – huszonegyezer emlékkel több lesz a Fradi–Újpestről.