Örökség – Vincze András jegyzete

Generációról generációra száll a Nemzeti Sport öröksége, s ez ügyben most nem csupán a lapnál dolgozó újságírókra gondolok, hanem a szurkolókra, velük együtt a foci- és így sportrajongó olvasóinkra, a magyar futballban szereplő játékosokra, edzőkre, vezetőkre, akik hajdan az élvonalban – vagy az alacsonyabb osztályok egyikében – rúgták a labdát.

Talán ez a szűkebb kör érzi át igazán a jelentőségét, hogy mit jelent az életünkben egyetlen kalkulus, azaz a bajnoki mérkőzésen a játékos teljesítményére adott osztályzat. Kezdem azzal, hogy sok százezer, de megkockáztatom, milliónyi honfitársunk élettörténetéhez hozzátartozik az iskolapad alatt olvasott sportlap. Mint ahogyan sokan vannak olyanok a manapság is mérkőzésre járók között, akik részesei voltak azoknak az időknek, amikor a Blaha Lujza téri aluljáró újságosstandján kevéssel éjfél után már Népsportot, később Nemzeti Sportot is lehetett vásárolni, a metrókijárat huzatában egy-egy kettős rangadó vagy válogatott meccs után százak olvasták a tudósításokat, és egymás között azon melegében megvitatták az újságírók által adott osztályzatokat.

S bár az idő, az egyre modernebbé, így mind smirglisebbé váló életünk sokféle érzelmet ledarált már, a Nemzeti Sport-osztályzatok misztikus voltát még ebben a nagy rohanásban, digitalizációban, közösségi médiázásban sem tudta maga alá temetni. Mindent tudunk egy-egy játékosról, így azt is, hogy milyen cipőben edzett, mit evett vacsorára, mi a maximális pulzusszáma az edzéseken. A legtöbb érzelmet, vitát vagy éppen elégedettséget kiváltó értékéről azonban a meccs lefújását követően szerezhetünk információt, egészen pontosan akkor, amikor – ahogyan nagyapáink, apáink is tették – a sportlapot megvásároljuk, vagy kora reggel kivesszük a postaládából, és megnézzük: na, milyen osztályzatokat adott a Sport?

Ráadásul a futballistáknak a Nemzeti Sport-osztályzatok alapján készült statisztikákban elfoglalt helyezése rendkívüli érték, az edzők, a klubvezetők ugyanis az egyik legerősebb, sokatmondó ajánlólevélként tekintettek az őszi vagy a bajnoki évadot lezáró abszolút, illetve posztonkénti rangsorra. Manapság pedig – főleg, hogy a labdarúgásban végképp elmosódtak a határok – azoknak a játékosoknak is dicsőséget vagy éppen nagy tanulsággal szolgáló kritikát jelent, akik Magyarországon légiósként keresik a kenyérre valót, s akiknek kétszer annyit kell tudniuk és mutatniuk a futball művészetéből, mint a mi fiainknak, hogy elismertek, a közönség által is rajongott játékosok lehessenek.

Egy biztos: ez az örökség mindenkinek egyformán jár, s talán ezért kell a legkeményebben megdolgozni ott lent, a szent gyepen…