Már meg nem mondom, hogy a testvéri németek (fantázianév: NDK) kivel küzdöttek barátságosan a hatvanas évek közepén, de adta a televízió, én pedig bekéredzkedtem a szomszédba, csak nem hagyok ki egy futballmeccset a tévében. Az eredményre nem emlékszem, a tényre is csupán azért, mert akkoriban különlegesség volt a sportműsor, hetente legfeljebb egyetlen meccs, azután ami még belefért a Telesport csütörtöki huszonöt percébe.
Jut eszembe mindez arról, hogy ma, október 21-én, szombaton a néző már valamivel dél után szegedi és veszprémi világklasszisokat nézve küldheti ki a gyereket sóért az ebédlőasztaltól, hogy aztán alig legyen ideje a szundikálásra, mert ugyebár jön a Fradi–Újpest.
És amikor a derbi véget ér, sajnálhatja, hogy a nap harmadik, kis túlzással (túlzással?) vérre menő itthoni csúcseseményét, a Körmend–Falco kosárcsatát nem leli egyetlenegy csatornán sem.
Három csúcsesemény egy napon, valamennyi labdajátékban, mindhárom olyan múlttal, amely mindmáig s minden bizonnyal örökre ébren tartja a feszültséget, az indulatokat. Ünnepi szombat a javából. Már csak azért is, mert miközben a futballunkban nem csökkenhet annyira a nézőszám, hogy ne számítson a legnépszerűbb sportágnak, kézi- és kosárlabdában az érdeklődést a nemzetközi jelenlét is megtámogatja, a kézilabdáét esztendők óta, a kosarasokét pedig a remek Európa-bajnoki szereplés révén.
Három meccs, hat csapat – hat egyforma vélemény. Nem képzavar, hiszen valamennyi megkérdezett arról beszél, hogy most aztán nem számít tabella, esély, légiósszám, ilyen és olyan rangsor, minden megtörténhet. Még az is, hogy egy-egy (na ennél azért több...) Körmenden és környékén élő drukker a Fradi–Dózsa után felpattan, és meg sem áll a csarnokig. Hogy aztán estére elmondhassa, mindent látott, ami csak számít(ott) a labda körül szombaton.
Azon a bizonyos NDK-meccsen a bemondó, előre mentegetőzve az esetleges „Hiba a közvetítővonalban” felirat miatt, úgy fejezte be a felkonferálást, hogy „Ehhez kívánok önöknek jó vételt és kellemes szórakozást”.
Csak megismételni tudom.