Fonálelkapás – Malonyai Péter jegyzete

Fogalma sincs Varga Rolandnak, mi a titka annak, hogy az idényben eddig remekel, örül neki, hogy elkapta a fonalat – csak ennyit mond.

És tulajdonképpen ez a titok. Hogy nem kerít túl nagy feneket a dolgoknak, örül, hogy lendületbe jött, és reméli, a továbbiakban sem lesz gond a formájával.

Annak pedig külön örülök, hogy nem rágta a szánkba, hogy „De a legfontosabb, hogy nyert a csapat”, ennél rosszabb dumát ugyanis el sem tudok képzelni a góllövőknél. Egyrészt mert evidencia, másrészt pedig az „együttmozgás” korában is hiszem, hogy egyéni ambíciók, magánörömök nélkül nincs igazi futballista. Aki nem akar kitűnni az övéi közül, nem viheti sokra, leginkább a többiek húzzák be a célba.

A Bp. Honvéd ellen szombaton két gólt lőtt Varga Roland. Mindkettőnél az volt a kommentár, hogy mekkorát hibáztak a védők – biztosan így van –, ám én hősünket emelném ki. Mindkétszer el kellett jutnia odáig, hogy megtalálja a labda, mindkétszer azon múlott minden, hogy nagyszerűen érezte az ütemet, nálam egyszerűen ügyesebb volt a bekkeknél. Gyorsabban gondolkodott, gyorsabban döntött, gyorsabban cselekedett, nem feltétlenül az ellenlábasok hibája, hogy ők lassabban tették.

Van, amikor a képességek döntenek.

Nem is olyan régen Varga Roland enyhén szólva sem volt alapember a Fradiban, jó, ha becserélték. Pedig akkor sem volt rosszabb futballista, mint most, a gyorsasága mindenfajta fonal elkapása nélkül is nyilvánvaló volt. Mégsem kapott bizalmat. Hogy miért, nem tudom, nem is az én dolgom, az edző feladata, hogy valamennyi játékosának megtalálja a helyét, azokat játszassa, akik a legjobb futballisták a keretben. Már csak azért is, mert a bizalom talán a legfontosabb az öltözőn belül, nála csak az számít többet, hogy az edző megérzi-e, kiben mi lakozik.

Varga Rolandról most kiderülhetett.

Tényleg szerencsés időszakot él.