Futball-láz – Vincze András jegyzete

Az utóbbi szűk esztendőben hányszor hallottam, olvastam, milyen kár, hogy lecsendesedett és elmúlt az Eb-láz.

Aztán ránéztem a bajnoki tabellára, és nem értettem, miről beszélnek, nyilatkoznak, írnak, hiszen az utóbbi évek legizgalmasabb hajrájára készülhettek a csapatok. A nézők megindultak a stadionok felé, a Honvéd–Videoton aranycsata előtt napokkal már nem lehetett jegyet kapni. Az utolsó óráig, az utolsó percig kérdés volt, melyik csapat lesz a bajnok, és – hogy ne feledkezzük meg a legkegyetlenebb küzdelemről sem... – melyik esik ki.

Szóval, ahogyan tavaly nyáron az éjjel, úgy idén a futball-láz sem ért véget, legalábbis én hittem a szememnek, amikor 2017. május 27-én szombaton klubszínekre (Honvéd, Videoton) kipingált arcú embereket láttam vonulni a főváros utcáin; amikor az autópályán Budapest felé kora délután a mellettem elhúzó kocsi hátsó ablakába kifeszített piros-fekete zászlót figyeltem, rajta a felirattal, „Csak a Kispest!”; amikor déltől délután négyig Videoton-rajongó ismerősöm könyörgését hallgattam, valahogy mozgassunk meg hegyeket, és az utolsó utáni pillanatban juttassuk be valahogy a Bozsik-stadionba, különben megőrül, mert volt olyan bolond, hogy későn indult a pénztár felé, és ezért lemarad élete egyik legnagyobb élményéről.

Régóta fohászkodtunk ezért a pillanatért.

Hányszor, de hányszor sóhajtottuk, akkor lesz újra nagy a magyar klubfutball, ha ismét megjelennek a jegyüzérek a stadionok előtt, és aranyárban árulják a még meglévő belépőket – a szurkolói kártya bevezetése óta ez már nyilván csalfa vágy, de az illúzió is fontos. Mint ahogyan tavaly nyár végétől mostanáig bebizonyosodott, a magyar gyerekek is tudnak jól, sőt nagyon jól futballozni (bajnok lett a Honvéd, soraiban volt akadémistákkal), és akárhonnan is vizslatjuk az NB I-et, csak oda lyukadunk ki: a mi fiainkért volt igazán érdemes kimenni a pályákra. Márpedig, ha létezik fontos üzenete a magyar futballfejlesztésnek, akkor a harminchárom forduló megmutatta, a tehetségeink hosszabb távon is lendületet adhatnak a focinknak. S még mielőtt bárki félreértené ezt a lendületezős megjegyzést: itt és most nem csodát emlegetek, csak lehetőséget, és ha szabad kérni, most még ne is kezdjünk rá a „Na, de mi lesz a BL- és El-selejtezőben?” kesergőre. Maradjunk még hazai pályán, és próbáljunk meg örülni.

Örüljünk annak, hogy újra izgalmas, boldog és feledhetetlen pillanat volt meccsre indulni – futball-láznak hívják az ilyesmit.