Focivárók – Vincze András jegyzete

Gyakran mondják, csak marketingszöveg, amikor leírjuk, mennyire várjuk a focit.

De nem. Ez nem duma.

Persze megírjuk a gombfocis cikket, mikor is az újságíró arra emlékezik, hogy kiskölyökként a parkettán térdén csúszkálva közvetítette a Peru (Cubillas lő, de mellé!)–FTC (Füsi lopakodik előre, csúsztat, és góóóól!) meccset (2–6), ami a valóságtól totálisan elrugaszkodott kép, de ne feledjük, fű helyett szálkás talajon mentek a meccsek a trafikban néhány forintért megvásárolt műanyag csapatok között – és éppen emiatt kísér el örökké mint futballélmény (plusz ott van a kidudorodó bőrcsíkba életfogytig beköltöző szálka is a térd fölött).

S van még a gyerekkori kedvenc labdarúgókkal kapcsolatos nosztalgia. A téren az egyik félidőben Mészáros Ferenc, a Bubu (a Vasas exkapusa) volt az emberfi a, rágózva (a gömb- egy, a Donald rágó öt forint), lazán tekergette a dereka körül a labdát, mígnem egy ügyetlen mozdulattal be nem hajította a saját kapujába; a másodikban pedig Katzirz Béla (Pécsi MSC), mert vele találkozott a nagyszülőkhöz utaztában a Mecsek- expresszen (helyjegy kötelező!), és lenyűgöző élmény volt, hogy a körkapcsolásokban hallott név a valóságban olyan óriási termetű ember. Aztán lehettünk a tavasszal néhány hónapig Karsai László (aki akkoriban olyan gyönyörűen futballozott a Videotonban), majd ősszel – amikor a vizes füvön jól lehetett becsúszni – a sziklakemény Tóth Jokka.

Kissé ezüstösebb hajjal a homlokunk felett már nyilván nem gombfocizunk, a térre sem járunk le driblizni, ugyanakkor a téli esték szülte üresség után egy villanásra igenis beköltözik az ember lelkébe, gondolataiba a kíváncsiság: ha már annyi cikket írtak róla, vajon mire lesz képes jobbhátvédben a Fradiban a Honvédtól igazolt Botka Endre?

Márpedig nincs az a sportlapolvasó (és -író), akinek ez ne jutna eszébe, s ettől a gondolatmorzsától már nincs messze az érzés, hogy jó lesz kimenni a szombati Fradi–Honvédra.

Na ugye, hogy nem duma – várjuk mi mind ezt a focit, de nagyon.