Csodacsapatok – L. Pap István jegyzete

Már egy hete, hogy levettük kalapunkat a Sopron előtt, és azóta sem tettük fel, hiszen a női kosarasok isztambuli Euroliga-győzelmét nem lehet eléggé méltatni.

Különösen, ha visszaszaladunk az időben, és szembesülünk a ténnyel: a mögöttünk hagyott ötven évben (azaz, amióta egyáltalán léteznek a labdarúgás mintájára a csapatsportokban is útjukra indított európai kupasorozatok) négy sportágban mindössze 13 magyar klubnak sikerült – összesen 19-szer – felülnie a kontinens trónjára.

Ha a labda nem is volt kocka alakú, mondjuk, 1972-ben, amikor a Mayer Mihály vezette OSC hazahozta – pontosabban itthon tartotta, hiszen a Margitszigeten játszották a döntőt – a férfi vízilabdázók (nem mellesleg a nők akkor még csak úszásra használták a medencét) legrangosabb európai serlegét, az akkori világ össze sem hasonlítható a maival. És nem csak Magyarországon.

A hőskor ugyanis nem a két világháború között volt, hanem nagyjából az ezredfordulóig tartott, addig színmagyar csapatok (és szinte színnémet, színspanyol, stb. ellenfelek) harcoltak a klubjuk mellett egy kicsit a nemzeti színekért is. Az OSC, a Vasas vagy az UTE pólósai, a Honvéd és a Vasas kézilabdázói, továbbá a NIM női röpisei olyan közegben érték el a csúcsot, amelyikben esélyük sem volt arra, hogy külföldről erősítsenek, mi több, ez a lehetőség meg sem fordult a játékosok, a vezetők vagy a szurkolók fejében.

Globalizált világunkban mindenki ott sportol (értsd: dolgozik), ahol csak akar és ahol megfizetik, a legjobbak minden sportágban egyre kevesebb topklubban sűrűsödnek össze, a piramis aljáról a csúcsra jutni gyakorlatilag lehetetlen. Csapatként legalábbis, mert arra azért senki sem kapná fel a fejét, ha például a kosaras Hanga Ádám egyszer Euroligát nyerne, mint ahogyan Nagy László esetében is természetes volt, hogy a Barcával előbb-utóbb odaér.

A Veszprémmel ez nem sikerült neki, sőt a magyar óriás azóta is hasztalan üldözi a legértékesebb európai klubtrófeát, a győri nők viszont már ötször felülhettek a trónra – a kevés minőségi magyar játékos mellett a világ legjobb külföldijeinek hathatós segítségével. Nem gyengítve a fentieket: még a piaci erejét tekintve messze gyengébb vízilabdában is csak akkor volt esélyünk nyerni, amikor a világelitbe tartozó magyar válogatott java valamelyik hazai klubba koncentrálódott (Honvéd, Szolnok, Fradi), de klasszis légiósok nélkül ma már ott sem nagyon menne.

A hosszú évek óta szisztematikusan építkező, a magyarok és külföldiek tökéletes elegyét képező (és magyar edző által irányított!) Soprontól sem várható el, hogy a jövőben is hasonló magasságokba jusson, hiszen egyrészt az oroszok eltiltása sem tart örökké, másrészt a csodák éppen attól csodák, hogy ha nem is egyszeriek, de ritkák, mint a fehér holló. Vagy mint a magyar klubok európai kupasikerei.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!