Elhittük, beleringattuk magunkat az álomba, hogy a magyar férfi kosárlabda-válogatott képes lesz nyerni hét ponttal Olaszországban, és a selejtező utolsó fordulója előtt is versenyben marad a világbajnoki részvételért, pedig egyetlenegy objektív tény sem szólt a mieink mellett, kivéve talán az össznépi bizakodást és optimizmust, amely az elmúlt évek növekvő pályája miatt éreztünk és érzünk folyamatosan. Ehelyett számszerűleg is nagyon fájó vereségbe futottunk bele, amire azonban még négy-öt évvel ezelőtt is úgy gondoltunk volna, hogy benne van a pakliban, ám az azóta eltelt időben magasabbra került a léc, maga a magyar válogatott emelte magasabbra.
Elhittük, hogy csapatjátékkal, egységgel, lelkesedéssel le lehet győzni saját csarnokában olyan csapatot, amelynek egyik, az Euroligában edződő játékosa csak kilencedikként kerül a pályára, olyan erős házon belül a konkurencia. (Csak összehasonlításképpen nálunk a rotáció kilencedik tagja a magyar bajnokság 13. helyezettjének magasbedobója, Juhos Levente volt.) Elhittük, hogy klubcsapatainkban a hierarchiában a légiósok mögé szoruló legjobbjaink majd mindig a válogatottban váltják meg a világot. Elhittük, hogy minden pillanatban lesz Vojvoda Dávidunk, aki jó szokása szerint Európa-klasszis teljesítménnyel húzza a magyar válogatott szekerét.
Aztán Varesében hirtelen lejárt az álmodozások kora, és szembesültünk a realitással.
Ami jelenleg az, hogy a magyar válogatott hiába volt két éve, 18 év kihagyás után az Európa-bajnokságon, hiába maradt versenyben a két csoportkörös selejtezősorozat utolsó előtti fordulójáig a világbajnoki részvételért, határai állandó feszegetése felőrölte, és előjöttek a férfiszakág hiányosságai.
Aki most tragédiát, Mohácsot kiált, talán elfelejti, 2012 őszén még a pokol legmélyebb bugyraiban tett látogatást a magyar válogatott, amely a sehol sem jegyzett Ausztriától kapott ki Eb-selejtezőn. Öt évvel később már az Európa-bajnokság legjobb tizenhat csapata közé került, és meg is őrizheti ezt a pozícióját, ha hétfőn legyőzi a vb-ről szintén lemaradó horvátokat, s csoportja negyedik helyén marad. Ez az jelentené, hogy a mieink megint ott lennének a „virtuális” legjobb tizenhatban az öreg kontinensen.
Onnantól pedig a rózsaszín fellegek elkergetése után újra vissza lehet térni a földre, és tovább dolgozni a reális célokért, a nőinél lényegesen kevesebb tartalékkal rendelkező férfiszakág minimum szinten tartásáért.