Magyar szív – Bobory Balázs jegyzete

„Nem gondolom” – válaszolta nemes egyszerűséggel Quigley Alexandria 2016 februárjában, Pécsen, a Szlovákia ellen megnyert kosárlabda Európa-bajnoki selejtező után a kérdésre, hogy látjuk-e valaha még játszani a magyar válogatottban.

Az amerikai születésű bedobó 27 pontjával sokat tett, hogy megnyerjük az összecsapást, és nagy lépést tegyünk a kontinensviadal felé, előtte nyáron pedig már fellépett a hazai rendezésű Eb-n is piros-fehér-zöldben, ahol szintén a mieink egyik legjobbja volt. Szóval simán úgy gondolta, a mór megtette kötelességét, a mór immár mehet – persze európai útlevéllel a zsebében.

Néhány hónappal később már kebelbarátnője, Vandersloot Courtney szerepelt magyar színekben a csehországi Európa-bajnokságon, amelyen pont a legfontosabb meccsen játszott a legrosszabbul, a világklasszist azóta sem láttuk – csak a Yakin Dogu mezében az áprilisi, soproni Euroliga négyes döntőjében. Az ő esete azonban még mindig jobb, mint férfivonalon DeAndre Kane-é, akit nem titkoltan Hanga Ádám pótlására honosított a szövetség a 2017-es Eb előtt, a hátvéd viszont labdát sem fogott a kezébe magyar földön, állampolgársági esküje után már csak levelezett a magyar szövetség képviselőivel, állandó kifogásokat sorolva, miért nem csatlakozik a kerethez – míg Hanga végül ott volt Kolozsváron és Isztambulban is.

Az európai útlevél megszerzése kincsnek számít az amerikai kosarasoknak, hiszen az itteni topligákban létező szabályok mentén így jutnak könnyebben munkához, s ezzel óriási összegekhez. Hogy aztán a jéghideg profizmuson és egyéni érdekeken túl némi érzelmi kötődés is kialakul-e a „választott” országgal, az már személyiség és szerencse kérdése is. Más kategória Allen Rosco, akinek csak a neve hangzik „külföldiesen”, valójában Budapesten született magyar anyától, de az tény, hogy a minap ő is elszerződött – Spanyolországból a japán másodosztályba (!) –, és az átigazolások forró témának számítanak…

Mert a napokban a hölgyeknél Goree Cyesha, az uraknál Govens Darrin hagyta el magyar klubcsapatát Olasz-, illetve Fehéroroszországért. Előbbi háromszezonnyi, utóbbi annál is több időt töltött hazánkban, és mindkettőről lerítt, hogy az itteni közösség tagjának gondolják, érzik magukat, nemcsak statisztikagyárosok, hanem csapatjátékosok és elkötelezetten tudnak harcolni, miután az a megtiszteltetés érte őket, hogy felhúzhatták a magyar címeres mezt. Most azonban kirepültek a „kalitkából” magyar útlevéllel a birtokukban, innentől megint csak bízhatunk benne, hogy dobog bennük némi magyar szív, amikor megkapják a válogatottba a meghívójukat, és viszontlátjuk őket a tavaszi Európa-, illetve világbajnoki selejtezőkön.