Natasa Kovacsevics: Az első pillanatban elfogadtam, hogy nincs lábam
– Csapattársaitól is hallottuk, milyen jól viseli az önnel történt szörnyűséget, de hihetetlen személyesen látni ezt a földöntúli nyugalmat és mosolyt. Honnan az erő?
– Először is, rengeteg segítséget kapok a családomtól, a barátaimtól, valamint a Facebookon és a Twitteren. Nélkülük nem lett volna esélyem elérnem, amit eddig elértem, a legnagyobb erőt ők adják – válaszolta az egyik belgrádi rehabilitációs klinikán gyógyuló Natasa Kovacsevics, a Győr női csapatával buszbalesetet szenvedő, a bal lábát térd alatt elveszítő, 19 éves szerb kosárlabdázó.– Csapattársaitól is hallottuk, milyen jól viseli az önnel történt szörnyűséget, de hihetetlen személyesen látni ezt a földöntúli nyugalmat és mosolyt. Honnan az erő?
– Először is, rengeteg segítséget kapok a családomtól, a barátaimtól, valamint a Facebookon és a Twitteren. Nélkülük nem lett volna esélyem elérnem, amit eddig elértem, a legnagyobb erőt ők adják – válaszolta az egyik belgrádi rehabilitációs klinikán gyógyuló Natasa Kovacsevics, a Győr női csapatával buszbalesetet szenvedő, a bal lábát térd alatt elveszítő, 19 éves szerb kosárlabdázó.
– De ön már az amputációt követő első pillanatban kegyesen füllentette az édesapjának, hogy minden rendben.
– Annyit mondtam neki, hogy csak eltörtem a lábam. Tudtam, hogy éppen úton volt hozzám, nem akartam elterelni a figyelmét a vezetésről, nehogy neki is baja essék.
– Ön mikor fogta fel, hogy ekkora a baj?
– A baleset után többen kiestek a buszból, én viszont fent maradtam. Milica Ivanovics mellettem ült. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy igen, másszunk ki! Felkeltem, és a sokktól eleinte nem éreztem semmit, lesöpörtem magamról a törmeléket, aztán ahogy lenéztem, megláttam, hogy mi történt a lábammal. Úgyhogy gyorsan kiszálltam a buszból, és lefeküdtem a földre.
– Nem is ájult el? Egy pillanatra sem hagyta el az ereje?
– A sokk miatt nem éreztem fájdalmat.
– A győri lányok igazi családdá kovácsolódtak a bajban, ennek ön is tagja.
– A lányok hihetetlenek. A baleset előtt ugyan csak egy hónapot töltöttem a csapattal, de nagyon közel kerültünk egymáshoz. Amint véget ér a rehabilitáció, visszamegyek Győrbe, és megnézem néhány meccsüket.
– De ők már hamarabb meglátogatják…
– Szerdán jönnek, és játszanak egy mérkőzést a korábbi csapatommal, a Crvena zvezdával. Nagyon jó lesz, alig várom, főleg hogy végre látom őket.
– Igaz, hogy hazájában álláslehetőséget is ajánlottak?
– Ajánlottak, de ahogy mondtam, egyelőre az egyetemre koncentrálok, utána döntök a továbbiakról. Ennek ellenére nagyon jólesik, hogy gondoltak rám.
– Válaszai egyre inkább meggyőznek, hogy már elfogadta a helyzetét.
– Már az első pillanatban elfogadtam, hogy nincs lábam, és szinte biztosan nem tudok majd kosárlabdázni.
– Pedig nem lehetett könnyű, hogy tizenkilenc évesen, ígéretes karrier előtt, önhibáján kívül fosztja meg az élet egy álomtól.
– Mivel a múlton nem lehet változtatni, nem is érdemes erre figyelni. Csak a jövőre kell összpontosítani, előre kell nézni.
– Sokan mondják ezt, de nem gondolják komolyan.
– Nincs választásom, el kell fogadni ezt a helyzetet, és menni tovább. Ez a fejezet lezárult.
– Kellett ehhez pszichológus segítsége?
– Nem, egyáltalán nem. Egyedül oldottam meg.
– És jól alszik?
– Mint egy kisbaba.
MIRE EMLÉKSZIK A BALESETBŐL? HARAGSZIK-E A BALESETET OKOZÓ SOFŐRRE? HOGY TELT AZ ELMÚLT KÉT HÓNAP? NEM NYOMASZTÓ-E A KÓRHÁZI KÖRNYEZET? MIK A HOSSZÚTÁVÚ CÉLJAI? EL TUDJA-E KÉPZELNI, HOGY MAGAS SZINTEN SPORTOLJON? NATASA KOVACSEVICS VÁLASZAI ÉS AZ ÉDESAPA VISSZAEMLÉKEZÉSE A VASÁRNAPI NEMZETI SPORTBAN, AMELYET ELOLVASHAT IMMÁR DIGITÁLIS FORMÁBAN IS!
