Hős született – Kohán Gergely jegyzete

Sokszor, sokféleképpen megénekeltük már, hogy magyar szempontból milyen felfoghatatlanul szenzációs három hetet hozott a mögöttünk hagyott Giro d’Italia – de még mindig kell idő, hogy megemésszük és megfelelő kontextusba helyezzük Valter Attila és Dina Márton várakozásokat felülmúló teljesítményét.

Magam éppen a Tour de Hongrie-n voltam, amikor Valter Attila abszolút sportágtörténelmet írva átvette a vezetést a világ egyik legnagyobb sporteseményén, a Girón. (Talán idővel ezt a mondatot is képesek leszünk majd megszokásból, hitetlenkedő fejcsóválások nélkül leírni… – egyelőre nem megy). A TdH karavánjának tagjaként végig „szolgálatot teljesítő” Valter Tibor, Attila édesapja és korábbi edzője számolatlanul kapta a megérdemelt gratulációkat ismerősöktől, ismeretlenektől, hogy a végén talán már a mosolygóizma is kellemesen belesajdult.

Mi pedig olyan jeleneteknek lehettünk szem- és fültanúi, amelyek tényleg csak „futballmércével” mérhetők: rendőrök, mentők, polgárőrök; a kávézókban, éttermekben, de még az utcákon is úton-útfélen kíváncsi civilek, kicsik és nagyok ültek le, álltak meg néhány perc erejéig, s nézték vissza telefonjukon ama bizonyos hatodik szakasz összefoglalóját, a hihetetlen pillanatot, amikor Valter Attila átveszi a rózsaszín trikót. Ami a következő, felejthetetlen napokban következett, már történelem: az újranyitó kocsmákban és teraszokon mindenütt a Giróra tapadtak a kíváncsi szemek, a fővárosban rózsaszín díszkivilágításba borult a Puskás Aréna, az ország egyik végében egy cukrászda Valter-süteménnyel állt elő, a másikban a miséző pap az istentisztelet kellős közepén vette elő a rózsaszín stólát hősünk tiszteletére, akinek nevét versbe is foglalták, magyar gyerekek pedig a maglia rosában tekerő „Valter Attilákat” rajzolgattak határon innen és túl – hasonló ingerek kiváltására legutóbb tényleg csak a 2016-os foci Európa-bajnokság emlékezetes magyar menetelése volt képes.

A sohasem látott kerékpárláz a napnál is fényesebben világított rá, hogy bárki bármit mond, Magyarországon imádják a bringasportot; eddig is imádták, csak nem „hangosan”, de most, hogy született egy roppant szerethető, hatalmas sportági űrt betöltő hősünk, végképp teljes a mámor.

Az pedig hab a tortán, hogy az elmúlt hetekben a Valter-parádénak köszönhetően világszerte hány százmillió ember tanulta meg (vagy újra) Magyarország nevét – mindez a 184 indulóból elért 14. helynél is nagyobb fegyvertény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!