„Székesfehérvár az én városom!” – interjú Szuzana Lazoviccsal

– Január 28-án volt a születésnapja. Mit kívánt?  
– Hogy a családtagjaim, a barátaim és a játékosaim egészségesek legyenek, váljon valóra minden álmuk. Magamnak is ezt kívánom, és hogy sikerüljön elérnem az idénre kitűzött célomat a következő születésnapomig. Azt hiszem, jó úton haladok.

– Nagyszerűen hangzik. Beszéljünk a kezdetekről. Természetes volt, hogy sportol valamit?  
– A kézilabda előtt cselgáncsoztam, de szinte az összes sportágat szerettem. Foci, kosárlabda, röplabda, tenisz, vízilabda, mindent. Aztán édesapám mondta, hogy próbáljam ki a dzsúdót, mert lány vagyok, és meg kell tudnom védeni magam, amikor felnövök.

– Tényleg Szerbia és Montenegró cselgáncsbajnoka?  
– Igen, 13-szoros bajnok vagyok. Ez volt az első szerelmem. Ezután következett a kézilabda, egy éven keresztül a két sportágat egyszerre űztem. Aztán egy hétvégén cselgáncsverseny és kézilabda-mérkőzés is volt, úgyhogy választanom kellett. Ekkor leültem apámmal, aki azt mondta, ezt nekem kell döntenem. Elmondott mindent, amit csak tudott a két sportágról, a jó és a rossz dolgokat is. Akkoriban nekem az volt a fontos, hogy legyen esélyem ott lenni az olimpián, nem érdekelt, hogyan. Úgy döntöttem, a kézilabdát választom. Persze nagyon hiányzott a cselgáncs, de azt hiszem, minden álmomat elértem a kézilabdában.

– Az édesapja is sportolt?  
– Futballkapus volt. Ő ösztönzött, hogy mozogjak. Az édesanyám közben pedig arra biztatott, hogy járjak iskolába, olvassak könyvet, és legyek fegyelmezett. Ő a mentálhigiénés pszichológusom. Sokat segített nekem, de az egész családomnak hálás vagyok, mindig ott állt mellettem.

– Hogyan került a Buducsnoszthoz?  
– Sok kis klub van Montenegróban, ez a legnagyobb. Egy klub, amelyeknek igazán nagy történelme van. Dragan Adzsics volt a Buducsnosztnál akkor a fiatalok edzője, én nála kezdtem. Ő volt az első edzőm, és aztán úgy alakult, hogy az utolsó is. Amikor elkezdtem kézilabdázni, a szövetség azt akarta, hogy a válogatottat és a Buducsnosztot ugyanaz az edző vezesse. Ennek köszönhetően voltunk annyira sikeresek 2012-ben, ami aranyév a montenegrói válogatott és a klub életében.

– Nagyon fiatalon mutatkozott be a felnőttcsapatban.  
– Az volt a célom, hogy a legfiatalabb játékos legyek, aki a Bajnokok Ligájában szerepel. Tizenhat éves voltam, amikor először pályára léptem a Bajnokok Ligájában, Zsiga Gyula volt a vezetőedzőnk és Dragan Adzsics a segítője. Megkaptam a bizalmat, az első meccsemen talán tíz percet játszottam, de fenn maradhattam szoros állásnál is. Hogy miért? Nem tudom, őket kellene megkérdezni, de azt hiszem, tehetséges játékos voltam, ráadásul hiányposzton, beállóként szerepeltem. És már akkor is olyan voltam a pályán, mint most edzőként: kitettem a szívemet, és küzdöttem a végsőkig. Bármit játszom, én mindig nyerni akarok! Persze a sport az sport, veszíthetsz is, de az a hozzáállás, amit én képviseltem, a győzni akarás megkönnyítette az edzőim dolgát, hogy lehetőséget adjanak nekem.

– Tizenhat éves volt, amikor belőtte az első gólját a BL-ben, éppen Cecilie Leganger kapujába. Pimasz gól volt, ugye?  
– Ha úgy vesszük, igen. Cecile akkor a világ legjobb kapusa volt. Szóltak is, hogy figyeljek, mert ha úgy adódik, egészen messzire, öt méterre is kijön a kapujából. Megkaptam a labdát, megfordultam, és átíveltem fölötte, majd összehúztam magam, oda sem mertem nézni, csak a közönség reakcióját vártam. Aztán láttam, hogy ünnepelnek. Úristen! Gól lett… Persze kellett hozzá szerencse is, de nagyon boldog voltam, hogy az első lehetőségemből betaláltam Cecile Leganger kapujába.

– Az egész karrierjét a Buducsnosztnál töltötte. Sohasem akart Európa más nagy klubjában légióskodni?  
– Tizennyolc éves koromban volt ajánlatom egy dán klubtól, de akkor semmi más nem lebegett a szemem előtt, minthogy kijussak az olimpiára. Nagyon sok pénzt kínáltak, de az nem minden. Én nagyon hittem a Buducsnosztban és a válogatottban is, és az edző is bízott bennem. Sokat voltam sérült, összesen hétszer műtöttek, a klub pedig végig ott állt mögöttem, a legjobb orvosok operáltak, az egyesület pedig mindent fizetett. Mindig a legjobb megoldást keresték a klubnál nekem, és talán ez az, ami miatt nem mentem sehová.

– Kétszeres Bajnokok Ligája-győztes. Mit jelent ez önnek?  
– Mindent! De a két siker között van különbség. 2012-ben még oda-visszavágós rendszerben dőlt el a kupa sorsa, 2015-ben pedig már final fourt rendeztek.

– 2012-ben a Győrt győzték le…  
– Ez volt a legnagyobb győzelmünk! Tudtuk, ha nyerünk, a trófea különleges helyre kerül Montenegróban. Minden sikernek megvan a saját sztorija, mi pedig rengeteget dolgoztunk érte. Nem tudom szavakkal kifejezni, mit éreztünk akkor. Mi voltunk a legnagyobbak Európában egy olyan kis országból, ahol összesen hatszázezren élnek. Hatalmas ünneplés volt, rengeteg ember jött ki a Moracsa sportcsarnokba. De minden meccs ünnep volt a Bajnokok Ligájában, már hat órával a kezdés előtt tele volt a csarnok.

– Talán a 2015-ös, második BL-győzelemkor nagyobb szerep hárult önre.  
– Igen, de ha bárki megkérdezi, mennyit is játszottam, nem tudom. Nem számított, hogy dobtam-e gólt vagy sem. Én mindig a csapatot néztem, egységként. Ha kellett, a kispadról próbáltam segíteni, akár csak figyelmeztetni a társakat apróságokra. Nyilván a meccset nyeri meg az ember, de az számít, amit edzésen csinálsz. Ha egy hétig nem csinálsz semmit, nem tudsz nyerni. Van, aki hatvan percet játszik és van, aki csak ötöt, de ő ugyanúgy a csapat része. Nagyon sokat hozzátehet ő is az energiájával, egy meglátással, egy jó szóval. Biztos vagyok benne, hogy minden játékos hozzáadott valamit ahhoz a győzelemhez. Tudom, hogy én is sokat segítettem a csapatnak védekezésben, bár a sérüléseim miatt nem játszottam sokat, folyamatosan arra figyeltem, hogy minél gyorsabban felépüljek. Az első műtétem tizennyolc éves koromban volt, a második húszévesen, majd jött a többi, huszonöt évesen az utolsó. Szóval nem volt sok időm regenerálódni, persze lőttem gólokat gyors indításból, de sokkal többet tudtam segíteni védekezésben. Ha bent lettem volna támadásban is, nem maradt volna elég erőm védekezni. Ezt kellett jól összeraknia az edzőnek.

– Beszéljünk a válogatottról. A 2012-es londoni olimpián megnyerték az ezüstérmet vagy elvesztették a döntőt? Mennyire volt csalódott?  
– Nem volt csalódott senki. Ez volt az első érem az olimpián, amit Montenegró megnyert. Hogy veszítettünk, nem is érdekelt minket – felmentünk a pályára, beleadtunk mindent, és amikor véget ért a mérkőzés, ünnepeltünk. Nyertünk egy ezüstérmet! És a hazánkat képviseltük, ahonnan származunk, ahol születtünk, ahol a szüleink élnek. És ha összehasonlítjuk a BL-győzelemmel vagy az Európa-bajnoki arannyal, akkor is ez a legnagyobb siker a pályafutásomban. Ez volt minden álmom! Amikor az olimpia után hazamentünk, és elindultunk a podgoricai reptérről a városba, ott volt mindenki. Anyukák kisgyerekkel a karjukban integettek nekünk. Egész Montenegró büszke volt ránk! Persze elvesztettük a döntőt Norvégia ellen, de nem mi voltunk az esélyesek, és aztán decemberben, az Európa-bajnokságon visszavágtunk nekik.

– Mi volt a titka annak az együttesnek?  
– A csapat maga. Összetartottunk, remek volt a csapatszellem, harcoltunk egymásért. Mindent megbeszéltünk egymással, bárkinek volt gondja, próbáltuk megoldani. Együtt. Ez volt a válogatott és a Buducsnoszt titka is. Egyek voltunk, ez volt a kulcsa a 2012-es sikerévnek.

– Dolgozott Dragan Adzsiccsal és Per Johanssonnal is. Milyen a kapcsolata velük?  
– Dragannak játékosa voltam sokáig, aztán persze edzőként is dolgoztunk együtt. Olyan volt, mint a második apám. A karrierem elején előfordult, hogy sírtam edzés után, ő megvigasztalt, és megmutatta, merre kell továbbmennem. A Balkán legjobb edzője! Nagyon örülök, hogy ő is Magyarországon dolgozik. Perrel edzőként dolgoztam. Nagyon jó ember, sokat tanultam tőle, olyasmiket, amiket nem kaptam meg játékosként. Teljesen más mentalitású, mint én, ezért is tudok tőle sok mindent ellesni. Segített, hogy türelmesebb legyek, hogyan kommunikáljak a játékosokkal. Montenegróban mindenki kicsit szigorúbb, míg a skandinávok nyugodtak. Segített nekem megtalálni ebben az egyensúlyt. 

– Ki volt a legnagyobb hatással önre edző­ként? Adzsics, Johansson vagy valaki más?  
– Nem akarok választani! Sokáig dolgoztam Dragan Adzsiccsal, és sokat tanultam tőle, Perrel rövidebb ideig, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Teljesen más a két ember. Az egyikük mellett nőttem fel, gyerekkorom óta ismerem. A másik pedig önzetlenül megosztott velem mindent, amit tud. Bármikor bármit kérdezhettem tőle. Szóval nem akarok választani köztük.

– Huszonöt évesen kellett befejeznie a pályafutását. Nagy törés volt?  
– Nagyon nehéz döntés. Megműttettem a nyakam, mert csak így volt esélyem visszatérni a pályára, de a műtét során kiderült, hogy nagyobb a baj, mint korábban gondoltam. Az orvosok azt mondták, ez lehet rák is. Ezzel pedig elkezdődött a legnagyobb csatám. Nem akartam kockáztatni, élni akartam, ezért abbahagytam a sportolást. És ekkor jött a lehetőség, hogy edzősködhetek. Bojana Popovics hívott a Buducsnoszt juniorcsapatához, de akkor még nem láttam magam edzőként – korábban sohasem akartam az lenni. Elkezdtünk együtt dolgozni, én meg elkezdtem tanulni, mert semmit sem tudtam arról, milyen trénernek lenni. Hogy épül fel a gyakorlás, hogyan kell a taktikát összerakni, satöbbi.

– De aztán hamar a montenegrói juniorválogatott mellett találta magát, amelynek keretébe még harmincöt játékost is nehéz volt összegyűjteni.  
– Ez Montenegróban teljesen normális. Nálunk összesen van nyolc-kilencszáz kézilabdázó. Nem felnőtt – összesen. Kicsiktől a nagyokig. Szóval össze kellett szednem harmincöt lányt, de ez nem volt könnyű, beírtam mindenkit, akit ismertem, néhány fiatalabb játékost is. Éppen ezért olyan értékes az összes trófea, amit megnyertünk. Norvégiában ha valaki megsérül, azonnal találnak a helyére mást, aki ugyanolyan jó. Nálunk egyetlen sérülés felboríthatott minden taktikai elképzelést.

– Ezután következett Kína, a világ egyik legnagyobb országa. Hogy került oda?  
– Óriási kihívás volt, de érdekelt, és szerettem volna kipróbálni magam Montenegrón kívül. Először csak három hónapra akartak szerződtetni, de én mondtam, hogy ennél több időre van szükségem, legalább egy évre, ha sikereket akarunk elérni. Hatalmas kockázatot vállaltam, de a dolgok elég hamar elindultak a jó irányba. A felnőttcsapattal kezdtem, majd ideküldték az együttest Magyarországra, hogy felkészítsük az Ázsia-bajnokságra, majd a világbajnokságra. Az első évben, amikor kilenc hónapot töltöttünk itt, húsz meccset nyertünk meg. Az Ázsia-bajnokságon tizenhat év után legyőztük Japánt, utána jött a világbajnokság – harminchárom év után!

– Mi az edzői hitvallása?  
– Szeretném, ha a játékosok megbíznának bennem, de ez csak akkor megy, ha a kellő tudással rendelkezem. Meg akarom adni nekik a lehetőséget, hogy kreatívak lehessenek. Fontos, hogy elmondhassák a véleményüket, ne zárkózzanak be előttem. Kell, hogy legyen tekintélyem előttük, hiszen én mondom meg, hogy mit csináltak jól és mit rosszul. De a legfontosabb, hogy meg akarom ismerni a játékosaimat, és hogy ők is megismerjenek engem. Ez a kulcs.

– Mi a különbség a játékos Szuzana és az edző Szuzana között?  
– Teljesen más a kettő. Persze én ugyanaz vagyok, de játékosként egy őrült voltam, most pedig teljesen normálisnak tartom magam.

– Örülne, ha a saját játékosa lenne?  
– Igen, miért ne?! Azt hiszem, ki tudnám hozni magamból a legjobbat. Játékosként segíthetnék megtalálni önmagát, és talán jobban megvédhetném őt a sérülésektől. Azt hiszem, ha Szuki (Lazovics beceneve – a szerk.) most itt lenne, ő lenne a világ legjobbja. Biztos vagyok benne!

Az Alba Fehérvár KC kézilabdázója, Szabó-Májer Krisztina így jellemezte vezetőedzőjét: „Nagyon jó vele dolgozni, erre a második évre összeállt a csapat, és az ő szisztémája is. Természetesen a védekezés nála a prioritás, de idén már a támadójátékunk és a lerohanásaink is jól működnek. Kemény edző egyébként, de bárki bármilyen problémával fordul hozzá, próbál segíteni neki. Sokat lazult már, de azért elég szigorú, és megköveteli a munkát, ami egyébként kell is. Most már ő is egyre többet mókázik velünk, persze ehhez azért mi is kellünk.”

– Beszéljünk az Albáról. Az előző idény küzdelmesebb volt, mint a mostani…  
– Így van. Amikor idejöttem, tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszém, de elkezdtünk közösen felépíteni valamit. A mostani eredményeink alapjait tavaly raktuk le. Tudtam, hogy időre van szükségem, hogy megértsenek a játékosok, a mentalitásomat, a filozófiámat és viszont. Meg kellett ismernem a lányokat. Voltak játékosok, akik nem illettek a játékrendszerembe, de a csapat nagy része itt maradt. Megértettek engem, hogy mit szeretnék látni tőlük a pályán, és igazán bíznak ebben a folyamatban, látják, hogy haladunk előre. Tavaly nagyon sok gondunk volt az idegenbeli meccsekkel, idén már ez is rendben van, sok jó eredményt értünk el vendégként is.

– Mi volt a cél az idény elején?  
– Jobbnak lenni, mint az előző évadban. Ez volt a klub elvárása – de az én célom, hogy valami nagyobbat alkossunk, mondjuk, valami olyat… (Lazovics az Alba VIP-helyiségében található EHF-kupára mutatott, amelyet a csapat 2005-ben hódított el.) 
Hiszek benne, hogy a jövőben nagyon szép sikereket érhetünk el, és ismét nemzetközi kupát nyerhetünk.

– És most mi a cél?  
– A csapatnak már most annyi pontja van, mint az előző idény végén, szóval a kiesés réme nem fenyeget.

– Mennyivel könnyebb így dolgozni, hogy nincs ez a nyomás?  
– Mi tavaly sem gondoltunk, hogy kieshetünk. Persze minden meccsen teherrel játszunk, egyetlen találkozót sem vehetünk félvállról, még ha a nagyon fiatal DKKA-val is játszunk. Mindig a maximumot kell nyújtanunk, de hiszünk benne, hogy minden összecsapást meg tudunk nyerni. És mi minden mérkőzésnek így állunk neki.

– Beszélt már az elnökkel arról, hogy mi lesz, ha a csapat ismét a nemzetközi porondon szerepel? A Köfém Sportcsarnok erre nem alkalmas jelenleg.  
– Ó persze. Beszéltünk erről – már akkor, amikor elkezdtem az itteni munkát. Balássi Imre is azt szeretné, ha újra nemzetközi kupameccseket játszhatnánk. Tervben van, hogy a klub új csarnokot épít. 2027-ben az olimpia előtti világbajnokságot itt rendezik, ahogy én tudom, addigra el kell készülnie.

– Szövetségi kapitánya a montenegrói válogatottnak, amely az ön vezetésével bejutott a legjobb nyolc közé a decemberi világbajnokságon, ráadásul legyőzte Szerbiát is. Mekkora siker volt ez?  
– Legyőztük Szerbiát, de előtte csúnyán kikaptunk Németországtól. Hogy abból a vereségből így fel tudtunk állni, nagy eredmény. Büszke vagyok a világbajnokságon mutatott teljesítményünkre, az Európa-bajnokságra pedig már majdnem kijutottunk. A legnagyobb siker természetesen az lenne, ha ismét kvalifikálnánk az olimpiára. Néhány idősebb játékosunk visszavonult a válogatottól, így meg kell találnom azokat a fiatalokat, akik a helyükre léphetnek. De hiszem, hogy sikeresek leszünk!

– Hogy érzi magát Fehérváron, meddig tervez itt?  
– Székesfehérvár az én városom! A kislányom itt született, nagyon boldog vagyok, hogy itt élhetünk. Bármi is történjék, ez a város mindig ott lesz a szívemben, hiszen ez a gyermekem szülőhelye is. Bármikor visszatér, ide mindig hazajön.

– Ez az első alkalom, hogy nyilvánosan beszél a kislányáról. Miért?  
– Mert meg akartam védeni őt. Itt született, úgy gondoltam, egy székesfehérvári újságírónak beszélek róla először. De visszatérve a jövőre: addig maradok itt, amíg ennek a klubnak szüksége van rám. És ezt már akkor megmondtam az elnöknek, amikor világra jött a lányom. Nem érdekel, hogy a Bajnokok Ligájában szereplő csapat hív, amíg szükség van rám, maradok, mert boldog vagyok itt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 31-i lapszámában jelent meg.)