Világbajnoki füstölgések – Bobory Balázs publicisztikája

AZ ÖT ÉS FÉL HÉTBŐL LEMENT EGY, bőven van időnk élvezni még a világbajnokságot. 

Szakmailag nagy újdonságok eddig nincsenek, az viszont nagyon feltűnő, hogy a világ minden pontján magas szinten űzik már ezt a játékot. Nyilván ez a globalizációnak köszönhető, a határok elmosódásának, a népvándorlásnak, a szabad munkavállalás lehetőségének. Ha csak a curacaói válogatottat nézzük, elmondható, hogy a teljes keretéből egy játékos kivételével mindenki Hollandiában nevelkedett, és azért ott nem kapnak rossz képzést a fiatalok. De van magyar érintettség is, a ferencvárosi Lenny Joseph sohasem járt Haitin, szülei onnan származnak, ám ő már Franciaországban nőtt fel, és most azért büszkén viseli a karibi ország mezét. 

Másrészt viszont az európai nagy futballnemzetek, illetve a topligák klubjai olyan tudást importáltak Földünk minden kontinensére, hogy immár mindenhol képesek kinevelni a modern futballista prototípusát, amely gyors, technikás, taktikailag is érett, és megfelelő vagy éppen kiváló döntéseket hoz olyan helyzetekben, amikor nyomás van rajta. Nyilván akadnak még minőségi eltérések, de nem nagyon fogunk olyan válogatottat látni, amelyik kilóg a mezőnyből, az „alapot” már mindenki tudja…

Egyébként nincsenek rossz meccsek, speciel engem nem hoz lázba a csoportkör, mert amikor 48 csapatból 32 továbbjut, ott nemigen kell körmöt rágniuk a nagy favoritoknak, viszont a „kicsiknek” ez a szakasz élet-halál kérdése. Az emberi történetek viszont nagyon érdekesek, izgalmasak, meghatóak, néha pedig egyenesen bosszantóak. Ezekből szemezgetek az alapján, ami az én ingerküszöbömet átlépte valamilyen szempontból.

Bár amikor átgondoltam, miről is szeretnék ezeken a hasábokon írni, még fogalmam sem volt, hogy mi történik majd szerda hajnalban, az Argentína–Algéria összecsapáson. Tavaly ősszel abban a szerencsében volt részem, hogy élőben láthattam Lionel Messit futballozni az Inter Miami–New England Revolution összecsapáson. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen állapotban van, hogyan él meg egy random MLS-bajnokit, mennyire látni benne a tüzet, a motivációt, hogy esetleg még amerikai bajnok szeretne lenni, ezzel is megalapozva pályafutása utolsó vb-részvételét. Nos, az argentin zseni összesen futott körülbelül 347 métert, ebből akadt legfeljebb öt erős sprintje, csapata úgy nyert 4–1-re, hogy három gólpasszt adott. Láthatóan nem izzadt meg, de a Miami akkor volt veszélyes, ha hozzá került a labda. A kétségeim viszont így sem csillapodtak, mert nem voltam benne biztos, hogy az a bajnokság, az a tempó megfelelően felkészít-e egy 38 éves játékost a világbajnokságra, még akkor is, ha az illető történetesen nyolcszoros aranylabdás és egyesek szerint az űrből érkezett…

Bevallom, kedd este állítottam be először az ébresztőórát hajnali mérkőzésre, mert látni akartam a címvédőt és elsősorban Messit, milyen állapotban van. A főhős lényegében egymaga intézte el Algériát, háromból három gólt szerzett, és megint megmutatta, hogy ebben az elgépiesedett, szinte makulátlanra tökéletesített modern labdarúgásban is van még művész, akinek szinte minden labdaérintéséért érdemes virrasztani, a képernyőt bámulni, másnap hullafáradtan ébredni. Nem tudom, hogy Messi mennyire tud villogni később, erősebb ellenfelek ellen, fogalmam sincs, hogy Argentína meddig juthat, de hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt az embert még láthatom, és kapok valamit a futball lassan kihaló romantikájából. 

Aztán itt van a Zöld-foki-szigetek, amelyet személy szerint én a Videoton korábbi remek védője, Stopira miatt figyelek kiemelten. Ennek a kis afrikai államnak a csapata leikszelt a spanyolokkal, mégpedig úgy, hogy az Európa-bajnoknak nagyon kevés igazi helyzete akadt. A zöld-foki-szigeteki kapus, Vozinha nem kapott gólt – érdemeit nem kisebbítve, talán egy nagyobb védést kellett bemutatnia –, és mindvégig magabiztos, higgadt volt, mondjuk 40 évesen hova izguljon már az ember. A futballistatársadalomban meglett korúnak számító kapus aztán könnyek között hagyta el a pályát, fájt neki, hogy boldogságában már nem osztozhattak nagyszülei, akik felnevelték, édesanyja pedig nem utazhatott el a vb helyszínére, mert nem volt elég pénzük a vízumra. Amikor a másik oldalon Lamine Yamal, Pedri vagy Rodri rohamoz, elképesztő megélni, látni, hogy tűnnek el áthidalhatatlannak tűnő különbségek és mennyire egyszerű, emberi tud lenni ez a játék még a legmagasabb szinteken is. „Boomerként” viszont egyáltalán nem tartom fontosnak, sőt, nem is értem a „hype-ot”, hogy Vozinhának a néhány ezres Instagram-követőtábora jelen sorok írásakor már 11.4 millióra duzzadt, amiben azért óriási üzleti lehetőségek rejlenek, de a labdarúgásnak ez a része nem érdekel. 

Az viszont sokkal jobban, ami az iráni válogatottal történik. Talán egyetlen olvasónak sem kell mondani, hogy az elmúlt hónapok izraeli–amerikai–iráni fegyveres konfliktusa miatt megkérdőjeleződött a perzsa állam vb-részvétele, de szerencsére az az észszerű döntés született, hogy a labdarúgás nem háború, így senkinek sem kell lemaradnia a világ legnagyobb seregszemléjéről, aki kvalifikálta magát. Ami azonban ezután következett, az gyalázat, hiszen ha már Iránt engedték szerepelni a világbajnokságon az illetékesek, akkor az nem fordulhatott volna elő, hogy a csapattal utazó delegáció több tagja nem kap belépést az Egyesült Államokba, ahol a válogatott meccseit rendezik, így Mexikóban kell lennie a főhadiszállásnak, és onnan kell repülni a mérkőzésekre. No, de ha ezen túl is lépünk (nem lenne szabad, és nem látom az irániak mellett kiálló tömegeket, ergo működik a mai világra oly jellemző kettős mérce), akkor az hogyan fordulhat elő, hogy a mérkőzések előtt és után sem biztosítja a FIFA, a rendezők a megfelelő felkészülési és pihenési időt az irániaknak, akik már-már bűnözőként somfordálnak így be az Egyesült Államokba, majd ki onnan? Egyértelműen csorbul a versenyegyenlőség, látszatintézkedésnek hat a döntés, hogy a közel-keletiek ott lehetnek a tornán, ez így nagyon nem sportszerű, és jelentősen csökkenti a FIFA által gyakran hangoztatott olyan értékeket, mint „fair play” és egyenlőség… 

De min lepődünk meg akkor, amikor a szurkolók érdekei sokadlagosak egy ilyen esemény megszervezésekor, a játékosok, szakemberek véleménye nem számít, ellenben a szponzorok akarata és a lobbitevékenység mindent felülír, a pénz pedig pörög, csak néha nem látjuk, hol és hogyan…

Ráadásul a FIFA magát is nevetségessé tette azzal, hogy a játékvezetői keretbe beválogatott szomáliai Omar Abdulkadir Artant érvényes vízuma ellenére sem engedték be az Egyesült Államokba, a szervezet persze lerúgta magáról a felelősséget, az afrikai spori meg mehetett haza a miami repülőtérről, megfosztva élete nagy élményétől, lehetőségétől.

Ugyancsak nevetséges az a mizéria, ami az ausztrál játékvezető, Shaun Evans körül kialakult. Szegény ember a Németország–Curacao mérkőzés előtt szeretett volna laza lenni, amikor bemutatták a VAR-szobában dolgozó stábot, hüvelyk- és mutatóujjával kört formálva jelezte, hogy készen áll a feladatra, erre a meccs után bizonyos körök neonácinak kiáltották ki. Már az is elképesztő, hogy egyáltalán vizsgálták ezt az esetet, még szerencse, hogy valahol, valakiknél győzött a józan ész, és nem indult fegyelmi a szerencsétlen spori ellen.

Itt járunk most, a vérnyomásomat eddig ezek a történetek emelték, de biztos vagyok benne, hogy a kieséses szakaszban már én is jobban szorítom otthon a díszpárna szélét egy-egy mérkőzés alatt, helyzet vagy gól után. Addig is mindenkinek jó világbajnokságot, az alváshiány miatt kevésbé morcos napokat, valamint sok gólt és szép emberi történeteket, kevesebb bürokráciáról és öltönyös, döntéshozó emberekről szóló hírt kívánok!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!