Mindörökké Messi! – Deák Zsigmond jegyzete

A SYLVESTER STALLONE alakította, jó útra térő maffiavezér poénosan ellentmondásos, immár klasszikus mondata az Oscar című filmből, amikor kiderül, hogy a lánya gyereket vár a sofőrtől: „Persze hogy tudtam, csak nem sejtettem!” Valahogy én is így vagyok Lionel Messivel. Most hazudhatnám azt, hogy szemtanúként minden másodpercére emlékszem Lionel Messi első, 2005. augusztus 17-i budapesti válogatottságának, valamint szintén első, 2006. június 16-i világbajnoki fellépésének, és már akkor rájöttem, a futballtörténelem legnagyobb alakjává válik röpke két évtized alatt, de nem hazudom. Az igazság ugyanis az, hogy bár valóban a helyszínen éltem át mindkét eseményt, amiért utólag nem győzöm áldani a Jóistent, egyrészt természetesen nem emlékszem minden másodpercre, másrészt megérzésem és gondolatom sem volt arról, milyen magasra jut majd ez a hosszú hajú, alacsony argentin srác. Azt láttam, hogy van még mit higgadnia az ifjonti hévből, hiszen az őt visszahúzó Vanczák Vilmos lekönyöklése és az azért kapott piros lap miatt debütálása mindössze két percig tartott a Puskás Stadionban. Aztán egy év múlva Gelsenkirchenben, szintén csereként az utolsó negyedórára beállva egy-egy gólja és gólpassza mutatta meg tehetségét, ám a szerbek elleni 6–0-nak még nem ő, hanem például a duplázó Maxi Rodríguez volt a hőse.

Húsz évvel később az algériaiak elleni 3–0-nak Kansas Cityben viszont már egyértelműen ő, meg közte megannyi további mérkőzésnek klub- és nemzeti színekben egyaránt. No de hogy 200. válogatott és egyben 27. vb-fellépésén, hatodik világbajnokságán, egy hét híján 39 évesen mesterhármast ér el, s beállítja a 16 gólos vb-csúcsot… Majdnem úgy fogalmaztam, ahogy ilyenkor sokan, mármint hogy elfogytak a szavak, a jelzők, ám egy újságírónál ilyesmi nem történhet meg, legfeljebb magával az érintettel. Messi ugyanis a maga keresetlenül egyszerű módján értékelt a rekordjaitól elaléló riporternek: „Ez úgyis csak egy statisztika, semmi több. Szeretek focizni, kölyökkorom óta ez a szenvedélyem.” Lehet ennél tisztábban, plasztikusabban rátapintani a lényegre? Persze vagyunk így egy páran, akik szeretünk focizni, én még 56 évesen is, csak kissé alacsonyabb szinten… Velem ellentétben Messi multimilliomos lett a szenvedélyéből, teljesen megérdemelten, mondhatnám, a földkerekség legjobb megélhetési labdarúgója, de egészen bizonyos vagyok, hogy sosem hagyja abba, amikor már rég nem kap pénzt érte, akkor sem. Az olyan elődök, akiknek hozzá hasonlóan szinte testrészükké vált a labda, s lelkük részévé a játék, megroggyantak a visszavonulásuk után, Diego Maradonának csak a drogok maradtak, az „igazi” Ronaldo a duplájára dagadt, Ronaldinho a börtönt is megjárta…

Szerintem Messivel egyik sem történik. Focizik majd a fiaival napestig, a Miami- vagy a Barca-öregfiúkkal haknizik, ha meg már kirepültek a gyerekek, hátul az udvaron passzolgat a házfalnak. Legfeljebb ezt már nem látja több milliárd ember, mint mostani csodás hattyúdalát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!