Kicsik és nagyok – Bobory Balázs jegyzete
Hullanak a nagycsapatok. Legalábbis kedden többen is ezt a megállapítást tették a németek és hollandok vb-búcsúja után, de ezzel már régen nem tudok egyetérteni. Mármint azzal, hogy kiket titulálunk nagyoknak és kiket kicsiknek…
Amikor a FIFA néhány éve bejelentette, hogy az amerikai kontinensen rendezendő világbajnokságon 48 csapat vesz rész, de ebből csak 16 európai, hevesen ellenkeztem, hiszen továbbra is úgy gondoljuk, hogy a minőségi futball központja az öreg kontinens, itt koncentrálódnak a világ legjobb csapatai, futballistái, itt található a legtöbb hagyományos futballnemzet kiváló utánpótlásképzéssel, már gyerekként a világ minden részéről beiskolázott tehetségekkel, pénzzel, paripával, fegyverrel.
Elfelejtjük azonban, hogy a labdarúgás már nemcsak Európában az egyik legjobban fejlődő és prosperáló iparág, hanem a világ minden pontján, a tudást pedig épp Anglia, Németország, Hollandia vagy Spanyolország importálja a föld minden szegletébe, így aztán mindenhol megtanulnak futballozni a gyerekek, fiatalok, kiválóak a körülmények, ráadásul az úgynevezett „kicsiket” még jobban hajtja a bizonyítás vágya, a kitörés lehetősége, a sporttörténelem-írás lehetősége.
Nyilván az esély, hogy valaki világbajnok legyen, óriási motivációt jelent nemcsak a paraguayi, hanem a német futballistának is, az már megint más kérdés, hogy egy labdarúgó pályafutása során vagy akár egy idényen belül hányszor kerül nagy sikerek közelébe, mennyire tud pluszenergiákat mozgósítani a sorsdöntő pillanatokban, és egyáltalán honnan, miből meríti.
Az elvégzett edzésmunkából, a korábban összegyűjtött tapasztalatokból, vagy éppen olyan lelki munícióból, amely a nemzeti érzelmekből, a hazaszeretetből, a közösség iránt táplált elköteleződésből tevődik össze?
Nyilván ha valaki nem tud úszni, az százezerért sem tud. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a paraguayi futballistát hiába hajtja a hazaszeretet, ha nem tud futni, labdát átvenni, indítani, lőni. A különbségek szinte eltűntek, ha valaki még ilyet keres, azt csak az olyan ösztönös megoldásokban fogjuk észrevenni, mint Gabriel Martinelli gólja előtt láttunk a brazil–japán meccs utolsó pillanataiban, amikor Bruno Guimaraes 16 méterről nem akarta átlőni az ázsiai élő falat, hanem meghúzta a váratlant és még passzolt egyet.
Ez a tanulhatatlan, ami még eldönthet meccseket és amivel talán még több lehet egy-egy hagyományos futballnemzet a fontos mérkőzéseken. De ha ez sem jön – lásd németek –, akkor egyre gyakrabban borul a vélt papírforma.
