„Céronaldizmus” – Vincze András jegyzete

A spanyol–portugál vb-csoportmeccs utolsó pillanataiban történt, hogy egy már reménytelenül az alapvonalon túlra tartó labdáért Cristiano Ronaldo ugrott fel.

És csak emelkedett…

És emelkedett…

És még mindig emelkedett, aztán mintha egy pillanatra megállt volna ég és föld között…

Végül valahonnan a bárányfelhők aljáról visszafejelte a labdát.

Az akció szempontjából – ha lehet ilyet írni – semmi hasznot sem hozó labdamentés volt ez, de tankönyvbe illesztette a „céronaldizmus" tételét, vagyis azt, hogy milyen a profi labdarúgó.

Kezdjük is a súlypontemelkedéssel: a világsztár több mint kilencvenpercnyi rohanással és három góllal a lábában repült (szó szerint) az ég felé, Kamler János kollégámmal azon hüledeztünk, ha ugyanez a mozdulat a kosárlabdapalánk környékén látható, biztos, hogy a portugál a gyűrűbe „zsákolja” a labdát. Az izommunka, a ruganyosság, a dinamizmus, a lazaság, és nem utolsósorban a hihetetlen törzserő, s persze a kifinomult, de örökösen csiszolt technikai képzettség olyan harmóniáját mutatta be a portugálok legjobbja, amitől a labdarúgás nem is sporttá, hanem valami űrbéli, súlytalanságban bemutatott balettelőadássá változott.

Mondanám, hogy az oroszországi világbajnokságnak csupán ezt a néhány tizedmásodpercig tartó ugrás-emelkedés-fejelés-futás kombinációját vetíteném le először minden olyan intézményben, amelyben leendő labdarúgókat nevelnek, mondván, aki szeretne futballista lenni, szó szerint ilyen magasságokig kell eljutnia – pardon, nem a vb-ig, hanem először körülbelül 90 centiméterre a játéktér gyepétől. Abban a mozdulatban ugyanis nem az ötszörös aranylabdás ösztönös zsenialitása köszönt vissza, hanem annak a mindennapi acélkemény munkának a hatása, amelyet a hétköznapi edzéseken, erősítő gyakorlásokon végez el.

Cristiano Ronaldo klasszisában ugyanis éppen ez a lényeg: azért is ugrik magasabbra, azért is gyorsabb, azért is cselez ördöngösebben, azért is lő mesterien szabadrúgást, tizenegyest, azért is fejel ágyúlövés erősségűt, mert beleteszi a melót.

S ami a legszebb az egészben, hogy a „céronaldizmus” ezen alapvető tétele amúgy igaz lehetne a magyar bajnokságban küzdő játékosokra is.