Das Wunder von München? – Szöllősi György jegyzete

A nagy meccsek előtt várakozással, reménykedéssel töltött napok kedvelt szurkolói és újságírói elfoglaltsága a történelmi párhuzamok keresése, múltbeli példák emlegetése, kapaszkodás olyasmibe, ami már megtörtént, s szeretnénk újra megtörténni látni.

Aztán a nagy mérkőzés vagy igazolja az előzetes okoskodást, vagy értelmetlenné teszi, de addig is jó olyasmibe kapaszkodni – a franciák elleni meccs előtt például –, hogy megvertük mi már az aktuális világbajnokot nem is egyszer. Utólag ennek a mondatnak nincs értelme, ugyanakkor viszont büszkén húztuk be a strigulát az „1971-ben Rióban játszottunk 0–0-t Brazília ellen” kitétel mellé, a „döntetlen a világbajnokkal” rubrikába. Apropó, évtizedekig hivatkoztunk például arra a statisztikára, amely szerint mi még sohasem szenvedtünk vereséget a földkerekség legeredményesebb válogatottjától, a braziltól – egészen 2004-ig, amikor aztán kaptunk egy négyest…

Mibe kapaszkodjunk hát most, a négyszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok németek elleni, ráadásul német földön sorra kerülő meccs előtt? Hát például abba, hogy az 1972-es olimpián, éppen Münchenben, a középdöntőben 4–1-re legyőztük az Ottmar Hitzfelddel, Uli Hoeness-szel felálló hazai csapatot. Ha viszont az A-válogatottak találkozóit nézzük, és az NSZK-t tekintjük a mai német csapat elődjének, akkor bizony a legutóbbi egymás elleni tétmérkőzésünk – amint azt tegnapi számunkban Réthy Béla is megemlítette – egy vb-döntő. Igen, az a vb-döntő. Amely előtt két héttel, a csoportmeccsen 8:3-ra vertük meg a nyugatnémeteket. De ezt a 8:3-at talán nem tekinteném most feltétlenül követendő példának, mert azt szeretném, hogy komolyan vegyenek. Persze a döntőben elszenvedett 3:2 sem hangzik jól, még ha ma már egy szoros vereség is bravúrszámba menne a németek ellen. Ha viszont azt nézzük, hogy mennyivel esélyesebb volt Puskásék csapata 1954-ben, mint a 3:8 után kórusban szidott, utóbb mégis nemzeti hőssé magasztosuló Fritz Walteréké, akkor találhatunk egy párhuzamot: az NSZK-t sem tartották esélyesebbnek a bravúrra akkor, mint bennünket most. Mégis megcsinálták. Csúsztak, másztak, felálltak 0:2-ről, elhitték, hogy győzhetnek a verhetetlennek hitt és négy éve valóban veretlen magyarok ellen. Kell-e aktuálisabb üzenet a múlttól, a német–magyar közös futballtörténelemből?

Ahogyan sok újság azzal a címmel jelent meg a berni döntő, a „berni csoda” 50. évfordulójára rendezett barátságos meccs 2–0-s magyar győzelme után, hogy „kaiserslauterni csoda”, bizonyára most is sokaknak eszébe jutna a történelmi párhuzam, ha sikerülne a csodával felérő eredményt elérni Münchenben.

Egyébként igaza van Csányi Sándornak abban, hogy jószerével az eredménytől függetlenül mi már győztesei vagyunk ennek az Eb-nek. De azért este kilenc óráig még ábrándozhatunk és gyárthatunk különféle teóriákat arra, hogy miért is nyerhetjük meg ezt a meccset. Aztán pedig jöjjön a csata! A csoda?