Videó: a mérkőzés, amely után Ronald Koeman megalázta a németeket

Sokan az 1974-es világbajnokságra vezetik vissza a németek és a hollandok rossz viszonyának kezdetét, de a két nemzet szembenállásának okai sokkal mélyebbről fakadnak, az első és a második világháborúban ártatlanul meghalt százezrekre vezethetők vissza. Ezért sem igazolt a nyolcvanas években az NSZK-ba Ruud Gullit és Marco van Basten, és ezért gyalázta meg Olaf Thon mezét az elődöntő első holland gólját szerző, azzal egyenlítő Ronald Koeman az 1988-as Eb-n.

Amikor is az elődöntőben találkozott a két csapat, az oranje ugyebár később aranyérmes lett, holott Franz Beckenbauer kezei alatt már körvonalazódott az 1990-es világbajnok csapat, lásd az Eike Immel, Guido Buchwald, Andreas Brehme, Jürgen Kohler, Pierre Littbarski, Lothar Matthäus, Rudi Völler, Thon, Thomas Berthold, Jürgen Klinsmann vonulatot. Amely ráadásul hazai pályán játszott, de nem bírt a narancsmezesekkel (Hollandia–NSZK 2–1); Koemanék pedig a történelmi okok miatt is ünnepeltek olyan felszabadultan, ráadásul az 1974-es vb-döntőben elszenvedett vereség miatt is elégtételt éreztek.

Ennek ellenére nem kellett volna a különben príma labdarúgó Thon mezével a holland klasszisnak a háta alját illetnie – de inkább milliárdnyi fenéktörlés-imitálás a stadionokban, mint egyetlen puskalövés bármilyen háborúban.

„Ezt nem kellett volna” – füstölgött Ronald és Erwin Koeman atyja, maga a védő is így gondolta, de hozzátette sietve: „Hogy megbántam volna? Nem, nem igazán”. A holland szövetségi kapitány, a nem éppen szeleburdi Rinus Michels bemutatott a közönségnek a mérkőzés után, míg a drukkereknél új rigmus született a fináléra utalva: „1940-ben ők masíroztak be, 1988-ban mi”.

Az olaszországi vébén aztán a németek vettek elégtételt, Rudi Völler és Frank Rijkaard szintén nevezetes, agresszív, de mégiscsak nyálas párosjelenete után. „Rijkaard háromszor köpte le Völlert, aki azon kívül, hogy felháborodott, nem csinált semmit. A fél világ mégis úgy emlékszik, hogy köpködték egymást″ – emlékezett vissza az 1990-es esetre kollégánk, L. Pap István.