A nyugodt erő – Deák Zsigmond jegyzete

AZ UTÓBBI HETEKBEN a Képes Sport többrészes sorozatában állítottuk össze a legeredményesebb, legnépszerűbb magyar klubcsapatok akár több mint egy évszázadon átívelő álomtizenegyeit, s ötletünk igazán kedvező olvasói visszhangra lelt. Hiszen melyik futballrajongó ne böngészné szívesen régi és újabb korok gárdáinak összeállításait, s hasonlítaná egymáshoz a tagjait, az egykori és mai kedvenceket? Talán nem titok, de természetesen a 34-szeres bajnok Ferencváros szolgáltatta a szerkesztőségben a legnagyobb vitát, hiszen itt volt a legnagyobb a felhozatal, avagy az edzők álma: minden posztra két-három hasonlóan kiváló jelölt. Sőt, a kapusoknál még több: a teljesség igénye nélkül Henni Géza, Géczi István, Zsiborás Gábor, Szűcs Lajos, Dibusz Dénes… Nem tagadom, jómagam az utóbbi mellett kardoskodtam (s végül ő is lett az első számú), nem csupán az eredményei – hatszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes, BL-, El- és Ekl-főtáblás, 34-szeres válogatott, első számú kapusként készülhet harmadik Eb-jére – miatt. Nekem ugyanis az a vesszőparipám, hogy saját korunk nagyságait a történelmi távlat hiánya miatt jellemzően inkább alulértékeljük, mert még nem hat rájuk az idő megszépítő ereje.

Pedig Dibusz Dénes maga a „velünk élő történelem”, s ha ezt nekem esetleg nem hiszik, higgyék el legalább annak a hat különböző országból való hat mesternek, aki a Fradinál töltött kereken tíz esztendeje alatt rendre őt állította a gólvonal elé. A német Thomas Doll, az ukrán Szerhij Rebrov, az osztrák Peter Stöger, az orosz-oszét Sztanyiszlav Csercseszov, a magyar Máté Csaba és a szerb Dejan Sztankovics nem lehet ilyen vak! Nem is azok, olyannyira, hogy évtizedes ferencvárosi jubileumán a Nemzeti Sport megkeresésére mindannyian jó szívvel méltatták a pécsi születésű játékost. S nemcsak a tudását, a képességeit, hanem az emberi nagyságát is, amire jó példa a Doll által említett pacsizás a neki gólt lövő kapustárssal, de főképp az, hogy régóta az ő karján feszül a csapatkapitányi karszalag. „Legenda lett”, „a nyugalom szobra”, „élmény volt vele dolgozni”, „mindig lehetett rá számítani”, „nem szállt el magától”, „igazi kapitány és vezér” – mondják róla az edzői, valószínűleg nem véletlenül. Jelenlegi „főnöke”, Sztankovics hozzátette, sok mérkőzésen a 33 éves kapus jelenti a különbséget, természetesen a zöld-fehérek javára.

Mi mást kívánhatnánk? Maradjon így még sokáig a válogatott és a Fradi hálója előtt egyaránt!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!