Négydanos mester, műkedvelő tenor – Gulyás Richárd és a sport

L. PAP ISTVÁNL. PAP ISTVÁN
Vágólapra másolva!
2022.04.18. 12:58
null
Gulyás Richárd, a Budapesti Operettszínház ügyvezető igazgatója (Fotók: Árvai Károly)
Dolgozott a bűnüldözésben, jogász és közgazdász, ügyvédként mérette meg magát a piacon, de vezette a szolnoki ökölvívókat is. Négydanos mesterként alapító elnöke lett a Magyar Sport Ju-Jitsu Szakszövetségnek, másfél éve pedig ügyvezető igazgatóként szolgálja a Budapesti Operettszínházat. Kőkemény „harcász” és műkedvelő tenor egy személyben: Gulyás Richárd.


– Nagyjából az első Covid-hullám után, 2020 nyarán nevezték ki ügyvezetőnek az Operettszínházban. Az ügyvédi szakmát adta fel érte. Megérte?

– Az valóban szabadabb, kötetlenebb pálya volt, tíz év után mégis visszakanyarodtam az állami szférába. Előtte bűnüldözőként is dolgoztam, de jogász-közgazdász a végzettségem, és elég nagy gyakorlatom lett az állami szervek irányításában, a szabályalkotásban. Az Országos Bírósági Hivatal mellett az Operaházban voltam szakértő, és itt is így kezdtem. Kiss-B. Atilla főigazgató úr pedig mutatott nekem egy üres irodát, és közölte velem, hogy neki éppen ilyen ügyvezetőre van szüksége. Én magam nézőként, rajongóként amúgy is kedveltem az operettet és a társulatot, így aztán némi hezitálást követően igent mondtam.

– A tárgyalótermekből érkezett a művészek közé. Könnyű volt a váltás?
– Van némi affinitásom az előadóművészethez, tenorként amatőr szinten énekeltem operettet is, például A mosoly országából a Vágyom egy nő után című dalt, vagy a Csárdáskirálynőből A lányok angyalok kezdetűt, akik persze még Rátonyi Róbert művész úr előadásában „lyányok” voltak... Amikor a Budapesti Operettszínházba jöttem, mindez szóba sem került, csak egyszer véletlenül derült ki egy megjegyzésemből. Amúgy pedig „kis labdaszedőként” talán jobban tudom értékelni a színpadi történéseket, nem vagyok érzéketlen a művészi munka iránt sem. Én is jártam úgy, hogy bármit csináltam, a hangom nem engedelmeskedett, művészeink viszont minden előadáson száz százalékon teljesítenek, nekik nincs alapszakasz vagy rájátszás, minden este döntőt játszanak.

– Miközben a nézőnek is az az egyetlen előadás, hiszen ő nem látja a darabot hetvenszer.
– Pontosan. És mi mindenkinek örömöt akarunk szerezni, márpedig a műfaj emelkedettségét csak akkor lehet átadni, akkor jut el a néző a katarzisig, ha a maximumot kapja.

„Művészeink minden előadáson száz százalékon teljesítenek, nekik nincs alapszakasz vagy rájátszás, minden este döntőt játszanak”
„Művészeink minden előadáson száz százalékon teljesítenek, nekik nincs alapszakasz vagy rájátszás, minden este döntőt játszanak”


– A magyar operett 2013 óta hivatalosan is hungarikum, a színház pedig éppen jövőre lesz százéves. Nagy ünneplésre számíthatunk?

– Korát messze megelőzve Somossy (Singer)Károly hozta létre az elődintézményt, a Somossy Orfeumot, ő igazi újító és polihisztor volt, hatalmas szórakoztató iparágat épített ki Pesten. Már 1922 decemberében színház lett az orfeumból, 1923 februárjában pedig létrejött a Fővárosi Operettszínház. Ezért aztán 2023-ban az operett centenáriumi évét ünnepli a Budapesti Operettszínház. A magyar operettszerzők fantasztikusak, színházunk művészeti vezetői pedig olyan irányvonalat jelöltek ki, hogy Kálmán Imre, Huszka Jenő, Lehár Ferenc vagy Fényes Szabolcs műveiről hántsuk le az évtizedek alatt rájuk rakódó újításokat, és szerzőhű, eredeti állapotukban tűzzük műsorra őket. Ha a kristálytiszta forráshoz térünk vissza, onnan lehet igazán építkezni.

– Helyben vagyunk: éppen, mint a keleti harcművészetekben.
– Igen, abban is ez ragadott meg, a filozófiai tartalom. Ha valakinek az a legfontosabb, hogy mekkora a bicepszkörfogata, és hány cserepet tud eltörni, az nem harcművész, hanem mutatványos. Miközben a belső út a fontos, ez fejleszti a személyiséget a fizikai gyakorlatokon keresztül. Akkor jön rá az ember, hogy valami megváltozott, amikor már nem akar feltétlenül nyerni. Fiatalon, tesztoszteronnal teli bikaként persze igen, de idővel ez megváltozik. Én is rájöttem, hogy egy másik harcász legyőzése már nem tesz boldoggá, hiszen húsz éve csinálom, a másik talán csak öt éve, így aztán nem a győzelem, hanem a tudás átadása a legfontosabb. Harnos Imre, a Zen Bu Kan Kempo stílusalapító nagymestere szokta mondani, hogy a tiszta forráshoz el tudom vezetni a paripámat, de inni nem tudok helyette. Az már a másik döntésétől függ. Ezek pedig olyan örök érvényű igazságok, amelyek az élet minden területén megvannak.

– Nyilván az Operettszínházban is, hiszen a színpadon sem mindegy, milyen a fizikum.

– Fantasztikus balettkarunk és musicalegyüttesünk van, és amit a táncművészeink csinálnak, az egyértelműen párhuzamba állítható a sporttal. Sőt, néhányuk mozdulatai­ban még a harcművészetben való jártasságot is felfedeztem. Éppen művészeink fittsége, regenerációja miatt alakítottunk ki az Operettszínházban egy modern konditermet, amit már bővítettünk egy stretchingszobával, és felújított masszázshelyiségünk is lesz. De a műszaki munkatársak között is vannak birkózók, ők is használhatják. Én pedig eközben a Jászsági Harcművészeti Akadémia alapítójaként Jászberényben ma is aktívan vezetek edzéseket.

Harcművészeti bemutató Fellner és Helmer bécsi építészek 1894-ben épített színpadán
Harcművészeti bemutató Fellner és Helmer bécsi építészek 1894-ben épített színpadán


– A kilencvenes évek végétől Szolnokon, a MÁV-nál a későbbi junior-világbajnoki és Európa-bajnoki érmes Szellő Imrét is a soraiban tudó ökölvívó-szakosztályt vezette. De hogyan került kapcsolatba a harcművészettel?

– Eredendően az érdekelt, hogy férfiként olyan fizikai és mentális potenciállal rendelkezzek, hogy a szeretteimnek tökéletes védelmet tudjak nyújtani. Nem voltam született őserő, kipróbáltam rengeteg sportágat, emellett gitároztam, énekeltem és drámafoglalkozásra jártam, volt bennem egy jó adag szenzitivitás, és ezt a férfiakkal szemben támasztott elvárásokkal nehezen tudtam összeegyeztetni. Aztán a kempómesterek között láttam, hogy ők nem marcona harcművészek, hanem könnyedek, humorosak, érző szívűek, és hiába törnek betonelemeket vagy lógatnak a tűvel átszúrt alkarjukra széttörni való lapokat, emberségesek. Akár könnybe is lábad a szemük, amikor szomorú sorsú kiskutyát látnak. Akkor találtam meg a keresett férfimintát, a követendő utat. Érzékeny, érző, empatikus, de fizikumában, értékrendjében és jellemében szilárd... Szerintem ilyen az igazi férfi.

– Hogyan fér bele az életébe időben és térben a Budapesti Operettszínház ügyvezető igazgatása és a jászsági edzősködés? Hol tart most övfokozatban?

– Úgy, hogy munka után utazom Jászberénybe, és éjszaka jövök vissza. Dzsiudzsicuban négydanos vagyok, a harmadik még technikai-fizikai vizsgához volt kötve, a negyediknél már az ismeret átadása volt a feladatom. Azt figyelték és értékelték a vizsgán, hogyan oktatom a növendékeket. Az eddigieket sem terveztem – mindig a mestereim kértek fel a vizsgára –, az ötödiket sem fogom, meg kell érni rá. Kempóban 1992-ben szereztem meg az első övemet, az akkori mesterem arra is úgy kapacitált, hogy menjek, mert már felkészült vagyok. Ebből lett az, hogy klubot alapítottam, tanítványaim lettek, és 2016-ban az én elnökségem alatt jegyezték be a Magyar Sport Ju-jitsu Szakszövetséget.

Szerelmes a kortalan szépasszonyba, „akit” Budapesti Operettszínháznak hívnak
Szerelmes a kortalan szépasszonyba, „akit” Budapesti Operettszínháznak hívnak


– A sport szó miért kapott hangsúlyt a nevében?

– Mert ez eredendően a szamurájok puszta kezes, komplex önvédelmi rendszere, amelyben az ütésen, rúgáson, dobáson, karfeszítésen, fojtáson keresztül minden benne van. Hamisítatlan harcművészet, és a hazai irányzatok jó része a mai napig ilyen felfogásban oktatja. Sportként már jóval a rendszerváltozás után kezdték művelni, az első szövetség is valójában egyesületként működött, és a különböző stílusokat űző klubok versenyzési lehetőségeit szervezte. Amióta megjelent a sportolható változat, sok minden megváltozott, de mi nem sportként, hanem harcművészetként tekintünk rá. Mivel rengetegen jelentkeztek máshonnan is, amolyan gyűjtőmedre lett a harcművészeteknek, ehhez igazodott a szabályrendszere is, ami rendkívül sokszínű volt. Egyszer egy rendőrtábornok kollégám felhívott telefonon, mert hallotta, éppen arra készülök, hogy sportszövetséget alapítok. Azt mondta, kapcsol valakit. „Kopasz János ezredes vagyok, a szerb dzsiudzsicusok szövetségi kapitánya, és bármiben szívesen segítek” – mondta az illető. Tartott is nekünk szemináriumot, és világossá tette, hogy a gyűjtőszövetségi jelleg zsákutca, a nemzetközi trendbe nem illeszkedik. Ez kiforrott sportág a maga szabályrendszerével, és vagy így csináljuk, mert ez a belépő a nemzetközi véráramba, vagy mást csinálunk, de abban nem tud segíteni. Ezt nem volt könnyű itthon megértetni, de végül sikerült.

– Elég jól, legalábbis ezt jelzi, hogy a minap egy zsák éremmel jöttek haza Krétáról, az ifjúsági Európa-bajnokságról.
– Pontosan tizenkét éremmel és rengeteg pontszerző hellyel, köztük az én jászberényi tanítványaim két érmével és több pontszerző helyezésével. És ha valaki azt gondolná, hogy sérülésveszélyes sport, annak nem árt tudnia, hogy nálunk edzésen még soha senki sem szerzett sérülést. Ha valakit megütnek, kicsit fáj, de törés, szakadás nincs, odafigyelünk a bemelegítésre, a regenerációra. Versenyeken persze előfordul, de azokat a technikákat eleve tiltják, amelyek a súlyosabb esetekhez vezetnének.

– Minden sportág olimpiai szereplésben gondolkodik. A dzsiudzsicu is?
– Mivel a karate is éppen kikerül a programból, ez most nincs napirenden. Itthon viszont nagyon is optimista vagyok a jövőt illetően. Ha az utánpótlást képesek leszünk jó arányban megtartani, még mindig felfelé ívelő pályán van a sportdzsicu. Én a második lányom születése után lemondtam az elnöki posztról, aztán a pandémiát követően, a mostani vezetőségváltással visszakerültem a fősodorba. De csak szürke eminenciásként, aki versenyzőket nevel és edzést tart Jászberényben. A családom, az operettszínházi elfoglaltságom meg a saját klubom mellett ennél többet nem tudnék vállalni. Mert ha még nem mondtam volna: szerelmes vagyok a kortalan szépasszonyba, „akit” Budapesti Operettszínháznak hívnak. És az érte való fáradozás bizony egész embert kíván.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 16-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik