Lehetetlen futballcsodák – Pucz Péter publicisztikája

A LABDARÚGÁS TÖRTÉNETE telis-tele van drámai, tragikus meg tragikomikus eseményekkel, és ez azóta így zajlik, mióta e játék modern változata megszületett. Ennek egyik „csúcseseménye” az 1974-es világbajnokságon, a Jugoszlávia–Zaire 9–0-ra végződő csoportmérkőzésen esett meg. Eléggé hihetetlen, zavaros eset, még a televíziónézők milliói is lemaradtak róla az operatőr vagy a rendező hibájából, s a június 18-i mérkőzésen a gelsenkircheni 30 ezer néző közül sem mindenki látta pontosan a történteket a helyszínen, a Parkstadionban. A súlyos vereségre álló afrikaiak az első fél­idő közepén, 0–4-nél erőteljesen lest reklamáltak, körülvéve a kolumbiai játékvezetőt, Omar Delgado sporttársat. A villámcsődület közepette a mindenre elszánt Joseph Mwepu (kéretik még véletlenül sem összekeverni Emmanuel Mwape nevű játékostársával) tomporon billentette a sípost. Aki erre térült-fordult, majd kiállította – Pierre Ndaye Mulamba urat, aki nemzeti becsületből nem árulta el társát. Talán félt a varázsló átkától, esetleg isteni jelnek vélte az orra előtt villanó piros lapot. Pedig hasonló közjáték sem a zaire-i törzsi bajnokságban, sem a magyar ugaron azért nem gyakori esemény – gondolhatnánk naiv lelkülettel. Mert nagy részletességgel tanulmányozva Baranya vármegye futballtörténetét, azért akadtak hasonlóan lélegzetelállító históriák.

A Ferencváros esete a perecesi pályán – Lázár Ervin kifejezésével élve – csak egy „bliktri” ahhoz képest, ami 1954 szeptemberében a Pécsi Dózsával történt Székesfehérvárott az Építők ellen az NB II Nyugati csoportjában. A borsodi sporttelepen eltört a kapufa, ezért rendelték el az újrajátszást. De a másik ügyben Polgár „Golyó” – (állam)polgári körökben József – egy vesztésre álló másodosztályú találkozó során, a hajrában proletár őszinteséggel egy szögletnél szándékosan kidöntötte a kapufát. A történet hitelességéhez hozzátartozik, hogy a később négy hétre eltiltott labdarúgó kimondottan erős testalkatú volt. Emellett a pécsiek már a kezdés előtt jelezték a játékvezetőnek, az egyik kapu­elem eléggé „csámpásan” állt, de a bíró ezt nem vette figyelembe, engedélyezte a játékot. Félbe is szakadt a rendezvény, mert azért a foci mégiscsak gólra megy, ahhoz meg a kapu elengedhetetlen kellék. A fegyelmi határozatáról ráadásul az Országos Testnevelési és Sportbizottság a klubot nem is értesítette hivatalos formában, csupán a Népsport hasábjain kapott hírt róla. Még szerencse, hogy olvasták a lapot. Na, erre szokták azt mondani, hogy mindennek megvoltak a határai, még a Szovjet­uniónak is. 

Az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek elején egy ösztönös talentum is felhívta magára a figyelmet. A veterán Cs. Gyula (családnevét fedje jótékony homály!) úgy bánt a labdával, mint Diego Maradona, de életvitelében bőven lekörözte az argentin zsenit, szóval sejthető, tegező viszonyban volt a megye összes kocsmárosával, akiket keresztnéven ismert. Egyszer egy pécsi csapattal vendégjátékra mentek, ahol egy kekec csávó mindenképpen szerette volna megfegyelmezni az „öreget”. De Gyuszi bátyánk (már az égi mezőkön szédíti a védőket) oda-vissza bebőrözte, mire jött a faragás rendesen. Aztán egy partdobásnál a sértett a szomszédos tökmezőre ment ki az elgurult labdáért, de helyette egy méretes tököt hozott vissza két kézzel fogva a tarkója mögött, s mit sem sejtő fiatal ellenfele felé dobta, aki izomból bele is stukkolt a „bogyóba”. Lett is belőle riadalom, az áldozatot mentő vitte el súlyos állapotban, fejsérüléssel. A részletekben akad némi balladai homály, de játszótársa, „Rocsika” eskü alatt mesélte el az esetet a kozármislenyi klub­büfében, tehát hihetünk neki.

Az sem hétköznapi eset, amikor egy futballista illegálisan felcsempészte magát a játéktérre. De ennek már akadtak szemtanúi is. Jókor jó helyen lenni, ez a nagy erények egyike, érkezni egy labdára, aztán megváltoztatni a találkozó menetét. Egy furcsa délutánon, a bágyadt tavaszi napsütésben (jellemezte volna a helyzetet az író Esterházy Péter, akitől nem állt távol a futball világa), 1986 áprilisának elején a megyei I. osztályban a Pécsi Kinizsi a mágocsiakat fogadta. Az első játékrészben egy erős verbális csatát követően Kovács Imre játékvezető a vendégektől három játékost leküldött a gyepről – talán hogy a végén a zuhanyozásnál ne alakuljon ki sorban állás… Azonban a második játékrészben egy messziről visszahozott labda „ürügyén” az egyik vendégfutballista a cserepadról engedély nélkül „becserélte magát”. A határbíró jelezte a sporinak a turpisságot, az érintettet megkérdezték, hogy keveredett oda, mire azt felelte némi pökhendiséggel: a két lábán. Amúgy az edzője küldte be, tehát őt nem terhelte erkölcsi felelősség, ezzel együtt lezavarták kevesebb mint hatvan másodperc után. Normál esetben nehezebben tűnt volna fel a huncutság, de olyan kevesen futkároztak a pályán a Mágocs csapatában, hogy a partjelző mindnek tudta még az anyja nevét is az igazolásokból.

Bátran kalandozva az időben, 1995 októberében a baranyai I. osztályban a Felsőszentmárton Sombereken játszott. Na, ott is körülbelül olyan események játszódtak le, mintha valaki kiderítené, Dante Alighieri Isteni színjátékának szerzője nem más, mint Rejtő Jenő, némi budapesti tájszólással. Tehát lehetetlen mese az egész. Történt ugyanis, hogy a hazaiak szénája már meglehetősen rosszul állt, amikor tizenegyeshez jutottak. A büntetőt azonban Ratting József a kapufára vágta. A gyors ellentámadásból Csalos Ferenc kiugrott, a kapura húzott, elgurította a labdát a kifutó kapus mellett a tizenhatos tájékán, majd el is lőtte a labdát az üresen tátongó kapu felé. A sikeres megoldás boldog tudatában meg is fordult, kezét az égnek emelte, várta a játszótársak köszöntését, ami ünnepélyes keretek között gól hiányában elmaradt… Merthogy a hazaiak egyik rendezője, nem bírván elviselni az újabb pofont, beszaladt a gyepre, és a kapu torkából kirúgta a labdát. A játékvezető nem tehetett mást, labdaejtéssel folytatta a sporteseményt. Az öntevékeny közreműködőt – Janit – tíz esztendőre kitiltották a pályáról. Vezetékneve tudható, ám méltányossági alapon eltekintenénk a közlésétől, mert már akkor is nagyon szíven ütötte az ügyében megtartott fegyelmi tárgyalás. Néhány éve még élt, de nem kívánt megszólalni, bár igazságtalannak tartotta az évtizedes retorziót. Azután is járt meccsre, bár a kerítésen kívülről követte kedvencei megmozdulásait.

Egy fordulóval később, a lánycsóki (már a falu neve is megérne egy külön írást) játéktéren olyan jelenetnek lehettek szemtanúi az egybegyűltek, ami Bohumil Hrabal tollára, vagy inkább írógépére kívánkozott volna, de a cseh mester éppen nem tartózkodott a helyszínen. Rendes medrében zajlott a mérkőzés, amikor feltűnt a pálya szélén egy kerékpáros, majd a felezővonal magasságában keresztezte a játékteret többek megrökönyödésére. Természetesen a bringát tekerve szorgalmasan. Miközben folyt a küzdelem a bajnoki pontokért. Egyetlen mentsége csupán annyi lehetett, hogy „porzott a veséje”, a kocsmába igyekezett a nem éppen sportbarát lélek. 

Szóval nem árt figyelembe venni, a világ legrosszabb, legunalmasabb kiesési „rangot nem adóján” is bármikor lecsaphat a mennykő. Olyan esemény, amit a tudományos–fantasztikus irodalom klasszikusai álmodni sem mertek volna. De nagyon oda kell figyelni, mert nem minden falusi legelőre szállnak le a földönkívüliek nézni vagy mutatni néhány percig némi futballcsodát. 

Keretbe foglalva a visszatekintést, a 2026-os világbajnokságra pótselejtezőt követően kijutott a Kongói Demokratikus Köztársaság nemzeti tizenegye. Az afrikai állam „leánykori” neve: Zaire. Ha tehetném, vennék a meccseire belépőjegyet. Soha nem lehet tudni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!