Hordágyra fel! – Ballai Attila publicisztikája

JÁSZAI MARI, BLAHA LUJZA és más, korszakos színésznők, bálványok nevét kiáltozták hajdan a szurkolók, amikor egy-egy futballista szerintük ok nélkül elterült a gyepen súlyos sérülést színlelve. A rigmus nem hangzott fel gyakran, mert akkoriban nem volt szokás fetrengeni, sőt. Aki lábra tudott állni, az a fogait összeszorítva, kínokkal küszködve is felpattant vagy legalább feltápászkodott, mert férfiatlan, arcpirító, gyengeségről árulkodó állapotnak számított a harcban a vízszintes póz, még a szabálytalan, nemtelen eszközöket bevető ellenfél előtt is. Hát még a közönség, a sajátjaink, a mieink előtt! A legyőzöttek jellemzője volt. A harmadik évezred sportjának és normarendszerének ifjú hívei, akik már nap mint nap szép számmal, minden mérkőzésen üdvözölhetik Jászai Mari, Blaha Lujza és a többiek szerepüket még túl is játszó kései epigonjait, talán el sem hiszik ezt. Ezért következzen a kedvükért néhány példa, évtizedenként éppen csak egy.

Az 1954-es világbajnokság negyeddöntőjében, a 40. percben a brazil Maurinho durván beletalpalt Tóth Il-be, aki összecsuklott, a mieink cserelehetőség híján tíz emberrel folytatták. A Népsport ekképpen tudósított a szünetről, az öltözőből: „Tóth II sír a gyúrópadon. Kreisz dr. fájdalomcsillapítót ad neki. A lábára pólyát kötnek. (…) azonban egyre azt hajtogatja, hogy játszani akar, s ha mást nem tud, igyekszik zavarni valamelyik brazil játékost.” Negyvenöt évvel később, csepeli lakásán Tóth Józsi bácsi kérdésemre azt mesélte, úgy kellett levágni a cipőt a bedagadt bokájáról, de visszabicegett, és mint mondta, a második félidőben is többször sírdogált. De kitartott a 4:2-es diadal utolsó pillanatáig. 

Tizenkét esztendővel később, ugyancsak a brazilok ellen, az 1966-os vb második csoportmeccsén, 3:1-es vezetésünknél Mészöly Kálmán felugrott egy beadásnál fejelni, tisztázni, a levegőben meglökték, rosszul ért földet, kiugrott a válla. Ennek láttán Baróti Lajos szövetségi kapitány a kezébe temette az arcát, majd jelezte, vége, de talán még ő sem ismerte eléggé a „Szőke Sziklát”. Mészöly felkötött karral visszatért, a BBC-nek a világhálón ma is fellelhető közvetítésében az angol riporter hitetlenkedve mondja: „Ennél bátrabb cselekedetet még nem láttam futballpályán.”

Kű Lajosé vetekedett vele. 1972 májusában, Belgrádban, a románok elleni Eb-pótselejtező harmadik összecsapásán az 50. percben, labdavezetés közben egymásnak futott és összefejelt Deleanuval. Az ellenfél hátvédjét letámogatták a pályáról, mint kiderült, négy foga kitört, ahogy a székelyek utánozhatatlan humorukkal mondták, nem csoda, „kűbe” harapott. Kű Lajos fejéből dőlt a vér, a szemébe is, mégis könyörögve kiáltozta a kispad és Illovszky Rudolf szövetségi kapitány felé: „Ne cseréljen le, Rudi bácsi, ne cseréljen le!” Nem is tette, így Kű döntő érdemeket vállalhatott a 87. percben a 2–1-es győzelmet és az Eb-részvételünket érő gólunk előkészítésében.

Baranyi Sándor, a Videoton fanyűvője az NB I legkeményebb futballistájának számított. Egészen addig, amíg fel nem tűnt a Ferencvárosban Beles Ferenc. A két gladiátor első összecsapásán, 1981 novemberében, az Üllői úton, a 80. percben Baranyi el akarta vinni a labdát, amikor Beles keresztezett, és kemény, de szabályos mozdulattal elsodorta őt. Kicsavarodott a jobb térde, amelyben minden szalag elszakadt, továbbá külső és belső porcsérülést szenvedett. Mégis a saját lábán bicegett be az öltözőbe, embertelen fájdalmakat kiállva. Mint utóbb bevallotta, nem akarta megadni a Fradi-szurkolóknak azt az örömöt és elégtételt, hogy őt hordágyon vigyék le.

E magyar hősi eposzok után idézzünk egy világviszonylatban ismertebbet, az 1989. szeptember 6-i Svédország–Anglia vb-selejtezőt Stockholmból. A vendégeknek a döntetlen is elegendő volt az 1990-es vb-részvételhez, Terry Butcher csapatkapitány a meccs előtti estén Nelson admirálishoz méltó elszántsággal és emelkedettséggel arra intette társait, mindenkinek mindent meg kell tennie a pontszerzésért és a hazáért. Másnap igazi jó példával járt elöl. Az első félidőben fejjel ütközött Johnny Ekströmmel, mély vágás nyílt a homlokán, dőlt belőle a vér. Levitték, a sebet beragasztották, bekötötték, de a vérzés nem állt el. Mégis visszatért a pályára – ma már meg sem tehetné –, hogy tovább irányítsa a védelmet, de minden egyes fejesnél kibugyogott a vér a bandázs alól, a mérkőzést úgy fejezte be, hogy fehér meze az arcával együtt vöröslött. Ám vigyázta a 0–0-t, ezzel a bátorság és önfeláldozás örök jelképévé nemesedett. 

Az ugyancsak test test elleni harcot, kézitusát felvonultató kézilabda történelme is számon tartja a maga hőseit. Arról már többször írtunk, hogy Kovács Péter az Algéria ellen elszenvedett sérülése után törött kézzel szórta a gólokat az 1986-os világbajnokság további mérkőzésein, de három évvel korábban Kenyeres József az 1983-as B-vb-n szintén kéztöréssel vágta be a döntő, azaz a 12–12-es döntetlent érő gólt az NSZK kapujába, ami olimpiai indulást jelentett volna, ha nincs a bojkott.

Vég nélkül sorolhatnám a példákat, de következzenek mostantól az ellenpéldák! Hiszen – miközben tisztelet a hagyományokat őrző rendíthetetleneknek – mit látunk manapság nagyjából minden mérkőzésen? „Haláltusákat.” Az áldozat fetreng, pörög, üti a földet, mintha ezzel bármin bármit is javítana, de közben azért fel-felfelé sandít, merre fut a labda, az akció, és ha úgy adódik, „agóniájának” véget vetve felpattan és száguldásba kezd. Az emberhegy alkatú kézilabdázók közt is akad, aki, ha felsőtestén kontakt éri, fejét fogva összeesik, életfunkciókat sem mutat; pár éve ilyenkor még pánik kísért egy efféle jelenetet, manapság már elintézzük annyival, csak a szokásos. Miként az is, hogy némely kapus, ha valamely hajtincsét súrolja vagy a vállát találja a labda, fájdalmasan és méltatlankodva az arcához kap, mint akit letaglózó találat ért.

Jöhet az ápolás, a videoellenőrzés, a vétkes fél értetlenkedése és heves, dühödt reklamálása. Aztán ha momentán egyik sincs soron, még mindig találni valahol egy vízcseppet, ami miatt törlés és játékmegszakítás következik. A kézilabda így veszíti el a labdarúgással szembeni ama erényét, vonzerejét, hogy itt aztán nincs üresjárat, minden pillanatban történik valami. Nos, már nem történik. Néha, a tévé előtt ülve én is azon kapom magam, hogy háttértevékenységként nézem a meccset, közben, a holtidőkben lehet kiválóan dolgozni, olvasni, vacsorázni, beszélgetni, társasozni, kávét főzni. Az időtartam eközben a másfél óra helyett a kettőhöz közelít, ez a médiumok műsorrendjének összeállítását is alapjaiban borítja fel. 

Úgy tűnhet, két kedves sportágamat pécéztem ki, de logikusan ezek adódnak. Hiszen röplabdában háló választja el egymástól a két ellenfelet, kosárlabdában nagyon szűk keretek között engedélyezett a testi érintkezés, vízipólóban pedig, ugyebár, képtelenség nemhogy nagyot, de kicsit is esni. Labdarúgásban és kézilabdában bezzeg lehet. Félreértés ne essék, többségében okkal, ádáz csatában, de egyre gyakrabban ok nélkül, Jászai Mariként, Blaha Lujzaként.

Úgyhogy, nem titkoltan némi iróniával, azt javaslom, ne kockáztassunk! A világért se! A kiütött ökölvívót sem engedik mindjárt újra bunyózni. A legnagyobb tétért zajló versenysportban is a testi épség megóvása, az egészség a legfontosabb, ezért aki földre kerül és ott is marad, minden kétségen felül komoly sportemberként rászolgál az azonnali, mérlegelés nélküli elsősegélyre. Ezért elő a hordágy, irány a pálya, azon a sérülttel aztán az oldalvonalon túli terület, ahol az egészségügyi stáb hosszas és alapos ápolásban részesítheti. Ha erre mégsem lenne szüksége a páciensnek, a rizikó minimálisra mérséklésének céljával akkor is megfigyelés alatt kell tartani öt, tíz percig, akár hosszabb időre, ezt eldöntendő. Futballban ilyenkor vagy el kell viselni az átmeneti emberhátrányt, vagy szabad a csere. Kézilabdában adódna utóbbi. Meg a folyamatos játék!

Ha mindennek következményeként idővel csökkenne az „akut életveszélyek” száma, az két okból is örömteli változás lenne. Egyrészt azt mutatná, egészségesebbé váltak a sportolók, másrészt azt, hogy a sportáguk is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!