Nagy Dávid: A nevemért nem kérek semmit!

– A Magyar Kupa első fordulójának ezüstérme értelmetlenné is tehetné a kérdést, ám mivel tavaly ilyenkor csípőműtéten esett át, és a tavasz emiatt nehéz és küzdelmes heteket hozott, mégiscsak helytálló: hogy van?
– Jól – vágta rá az olimpiai bajnok párbajtőrvívó, Nagy Dávid. – Elég sokáig tartott eljutni a műtőasztalig, aztán meg kezdődött egy új időszak, kétségtelen, hogy addig élveztem az olimpia mámorát. Utána viszont el kellett kezdenem dolgozni, sok figyelmet és fegyelmet igényelt a rehabilitáció is, azt sem vehettem félvállról. 

– S közben, ha jól sejtem, alig várta már, hogy ott lehessen a páston.
– Igyekeztem becsülettel odafigyelni mindenre a rehabilitáció során, de közben valóban megérkezett a pengeéhség is – az olimpia után nem tudtam, ez mikor jön el, hiszen a Párizs előtti években rengeteget dolgoztunk, vívtunk, de csak megjött. Izgalmas hetek voltak azok is, a lábamat és a csípőmet óvva kellett visszaállnom a munkába, új megoldásokat kellett találnom, mert nem akartam túlterhelni a lábamat. 

– A műtét előtt azt mondta, beszűkült a mozgástartománya a csípőjében – ez teljesen a múlté?
– Igen, ismét jóval nagyobb a csípőmben a mozgástartomány, ennek ellenére azért főleg az elején voltak hullámvölgyek, éreztem fájdalmat, másként, máshogy, mint korábban, és ehhez is alkalmazkodni kellett. Egy műtét, ha arra szükség van, mindig valamilyen problémát jelent, s hiába sikeres a beavatkozás, a korábbi, még teljesen egészséges állapotot nem tudja visszahozni, vagyis már sohasem lesz százszázalékos a csípőm, de azt mondhatom, a panaszaim megszűntek. 

– Nem volt önben félelem?
– Türelmes, békés beteg vagyok, ezúttal sem stresszeltem, nem siettettem semmit. Azt persze láttam, hogy a srácok gyűjtögetik az érmeket, egy idő után azért már szerettem volna újra köztük lenni – vártak már vissza ők is. 

– A félelmet erre értettem: mivel férfi párbajtőrben itthon különösen erősnek mondható a mezőny, benne volt a pakliban, hogy a fiatalok bizonyítanak.
– Amikor a műtét mellett döntöttem, tudtam, hogy kijöhet a lépés a fiataloknak, ha lehetőséget kapnak. Ki is jött, de én már eleve ezzel a tudattal, ennek átgondolásával mentem bele a műtétbe, hiszen magamat, a saját egészségemet kellett szem előtt tartanom, és az olimpia utáni időszak volt a legalkalmasabb időpont az operációra. Szóval, menet közben nem aggódtam, úgy voltam vele, majd akkor foglalkozom vele, ha ott leszek ismét a csapattársaim között. 

– Az olimpiai arany adott némi erőt, segített abban, hogy nyugodtan átlássa, előbb a műtét, mert arra van szükség, aztán meg visszaküzdi magát oda, ahol volt?
– Biztos vagyok benne, hogy a lelkemet erősítette a párizsi arany: amikor egy ilyen nagy döntés előtt áll az ember, sok minden megfordul a fejében. Az a forgatókönyv persze nem létezett, hogy egyáltalán nem tudok visszatérni, de kétségtelen, nyugalmat és biztonságérzetet adott az olimpiai bajnoki cím, hiszen az már a miénk, és motivált is, hogy megszereztük – segítette a döntésemet és azt is, hogy végigmenjek a rehabilitáción. 

– Hogy mi lett a vége, tudjuk: a kontinensviadalon csapatban kapott bizalmat, júliusban a világbajnokságon pedig egyéniben indult csak – ezt a döntést hogyan élte meg?
– Felemásan. A visszatérésemet hamarabb terveztem, de elhúzódott a felépülés időszaka, viszont úgy éreztem, versenyről versenyre vagyok egyre éhesebb, hamar bekapcsolt a „versenymód” bennem: voltak persze hibák és hiányosságok, de mindig csak előre néztem, s persze szerettem volna mindkét nagy versenyen indulni. Csak hát közben születtek olyan eredmények, amelyek mellett nem lehetett elmenni – én sem szeretnék. Sokat beszéltünk a kialakult helyzetről: ezekben a hetekben azt éreztem, és ezt ma sem gondolom másként, hogy ha az ember nyer egy olimpiát a csapattal, s egy műtét miatt esik ki a legjobbak közül, nem azért, mert már képtelen szúrni akár csak egyetlen tust is, akkor az olimpián nyújtott teljesítményét, az odáig vezető utat valamiképpen honorálni lehet-kell mondjuk egy Európa- és világbajnoki indulással akár. Dancsházy-Nagy Tamás döntésével, vagyis a „megosztott” indulással teljes mértékben egyetértettem. 

– Genovában ötödikek lettek, Tbilisziben pedig aranytussal kapott ki a harminckettő között Siklósi Gergelytől. Nézhetjük az eredményt is, de inkább az érdekelne, Nagy Dávid mennyire volt elégedett Nagy Dávid vívásával ezen a két versenyen?
– Az olimpia után az Eb-n vívtam először csapatversenyen, az első meccsen éreztem is, hú, gyorsan magamra kell találnom és fel kell vennem a ritmust. Ez sikerült, sajnos a hollandok elleni negyeddöntő viszont nem – több volt abban a viadalban, ám éppen az előző hetek bizonytalanságai miatt, hogy ki és mikor vív, nem volt meg az összhang, a vélt vagy valós sérelmek nyomot hagytak mindenkiben, ám ezeket szerencsére az Eb után megbeszéltük, ez jót tett a csapategységnek. A vébén látott Nagy Dávid már jóval közelebb volt a korábbi Nagy Dávidhoz: az Eb csapatversenye adott még egy lökést, tudatosabban készültem a versenyre, még inkább összeállt a vívásom. A sorsolást sajnálom, magyar ellen sosem jó vívni… Szoros asszó volt, Gergő igazi hosszabbításos specialista, Tbilisziben is ő szúrta az utolsó tust, de ott már egészen jó formában vívtam. 
– Innentől viszont jön újra a küzdelem, hiszen nem lettek kevesebben itthon férfi párbajtőrben: van kellő hite, elég ereje, önbizalma ehhez?
– Ez már olyan szezon lesz, amelyiket mindannyian ugyanonnan kezdtük-kezdjük, a rajtvonal ugyanott volt mindenkinek, az eredményeknek kell számítaniuk. A nevemért, az olimpiai aranyért nem várok el, nem kérek semmit, az eredményeim után viszont szeretném megkapni azt, amit megérdemlek. Érzek magamban elég erőt, egy biztos, a külső körülményeket ki kell zárni, csak magammal akarok foglalkozni és azzal, amire befolyásom, hatásom van. Megvannak a céljaim: a párizsi arany nagy élmény volt, szeretném megismételni, ehhez viszont kell a jó szereplés a világ- és Európa-bajnokságokon.