„A TISZA PÁRT gazdasági szakértője, Kármán András szeptember 8-án, a Corvinus Egyetemen tartott zárt körű előadásában elmondta, szerinte mi rossz a magyar gazdaságban. Kármán leginkább olyan területeket említett, amelyekre megítélése szerint túl sok pénzt áldoz az állam – úgy véli, ebbe a körbe a sport, az egyházak és a kultúra támogatása is beletartozik” – olvasható az eseményről először hétfőn beszámoló Mandiner kedd reggel megjelent cikkében. Hát kezdődik...
Pedig már elfelejtettük, mit is jelent, amikor olyanok kormányozzák Magyarországot, akik szerint a futballválogatott mérkőzését nem kötelessége közvetíteni a közszolgálati televíziónak, akik szerint nincs szükség mindennapos iskolai testnevelésre, akik szerint nem szabad közpénzt áldozni sportlétesítményekre, de akik végignézik, miként épül be, veszik el a magyar sport számára a soha vissza nem szerezhető városi ingatlanvagyon, amelynek ellenértéke magánzsebekbe vándorol, miközben az amatőr és utánpótlássport kiszorul mindenhonnan. Már-már elfelejtettük azt a megalázó érzést, amellyel szinte szorongva vártuk, hogy főtáblára kerül-e valamelyik klubcsapatunk az európai kupákban, mert ha csodák csodájára sikerül (akkoriban elvétve, manapság minden évben), nem lesz olyan stadion az egész országban, ahol fogadhatná az ellenfeleit. Kezdtük azt gondolni, többé nem lehet elhanyagolni a sportot a kultúra más területeivel szemben, mint korábban évtizedekig, de kiderült, az ellenzék vezető gazdasági szakértője sokallja nem csak a sportra, de a filmre, színházra, általában a kultúrára és a „szabadidőre” költött állami forintokat is, mondván, az Európai Unió más országaiban minderre kevesebb jut, úgy illik hát, hogy nálunk se jusson több.
Most, amikor végre sikerült ledolgozni az évtizedek alatt kialakult óriási lemaradásunkat a sportinfrastruktúra, a sportdiplomácia, sőt az eredmények területén, amikor sorra rendezzük az egész világon pozitív visszhangot kiváltó és hatalmas turisztikai belvételeket generáló nemzetközi sporteseményeket az atlétkai, a vizes, a cselgáncs-, a vívó-, az öttusa-vb-től a Formula–1-en, a kézilabda BL négyes döntőjén, a labdarúgó Eb-n át a futball El- és BL-döntőig, amikor újra van magyar a világ egyik legjobb klubcsapatában és a futballválogatott népszerűsége csúcsokat ostromol, órák alatt fogynak el a jegyek a világhírű új nemzeti stadionba, amikor sikerült megduplázni az igazolt sportolók számát, és végre nem csökken, hanem nő az átlag magyar által sportolással eltöltött órák száma, a bicikliutak hossza, a felújított turistaházak száma, akkor megszólal a régi, elfeledettnek hitt hang: „Minek ez? Az államnak nem feladata a sportra áldozni.” S kezdhetjük megint bizonygatni, hogy a sport edukáció, közösség, nemzeti büszkeség, egészség, munkahely. Hogy a sportra költött állami forintok sokszorosan térülnek meg az egészségügyben, a munkaerőpiacon, az építő- és szórakoztató iparban. Tényleg megint bizonygatnunk kell?
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!