Kemény Dénes: Büszkeség ez az elismerés

–  A Magyar sport napján, a Testnevelési és Sporttudományi Egyetem TF100 programsorozatának részeként örökítette meg a múltnak a kézlenyomatát. Fontosak az ilyen ünnepek?     
– Megjegyzem, van Magyar edzők napja is – válaszolta Kemény Dénes, a 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban olimpiai bajnok férfi vízilabdacsapat szövetségi kapitánya. – Az ünnep már önmagában azt jelenti, hogy valami fontos. Ilyen a karácsony, a húsvét, a személyes évfordulók. Az pedig, hogy a magyar sportnak évente van egy ilyen ünnepnapja, azt is jelenti, hogy nemcsak hogy van, létezik a magyar sport, hanem eredményei is vannak. Különben nem hiszem, hogy megállna a lábán egy ilyen nap…

–  Igen, van külön ünnepe az edzőknek is, a kedden kézlenyomatot adók között viszont ön az egyedüli edző – ebből milyen következtetést von le?     
– Kevesebb edző van, mint sportoló.

– Azt nem olvashatjuk ki belőle, hogy gyakorta nem is ismerjük a sikereket elérő sportoló edzőjét, hiszen leginkább a versenyző kerül a reflektorfénybe?     
– Azok számára, akik ennek az ünnepségnek a meghívotti köréről döntöttek, a sportoló és az edző egyaránt fontos. Az egyik nemigen van meg a másik nélkül – az nyilvánvaló, hogy az edző egyáltalán nem létezhet versenyző nélkül, de az ellenkezőjére sem túl sok példát tudunk felhozni. Teljesen természetes, hogy a sportolóé a főszerep, mert a sporteseményen a sportoló a főszereplő. Százméteres gyorsúszásban nyolc sportoló ugrik a vízbe, úsznak két hosszt, a közönség őrjöng, a tévé előtt ülők lerágják a körmüket, s a végén van három boldog úszó, ennek a három boldog úszónak meg van három edzője, aki szintén boldog, ám ahhoz már a sportághoz értőnek kell lenni, hogy tudd a három edző nevét is. A csapatsport e tekintetben kicsit más, azt végképp nem lehet edző nélkül csinálni – anarchia lenne belőle. Hogy ezúttal a kézlenyomatot adók között van egy edző, az egyfajta megerősítés, visszacsatolás az edzői karnak.

Fontosak az elismerések, de a himnusz a legfontosabb

– Én azért mégis „piszkálom” tovább, mert szereti a pimasz kérdéseket: hogy lehet az, hogy Kemény Dénes, a legendás vízilabda-válogatott legendás edzője csak most tenyerel?     
– Szerintem az időnek, az időpontnak nincs különösebb jelentősége, hiszen annyi mindenki méltó erre, ám azt azért mégsem lehet, hogy évente harmincan tenyereljenek… Nincs abból tragédia, ha valaki nem kerül sorra – ha mégis, akkor örül neki. Én egyszer-kétszer voltam már ilyen ünnepségen, és hihetetlenül jól éreztem magam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy miért nem én vagyok az egyik tenyerelő. Mert van valami, ami ennél is fontosabb, és amit soha senki sem tud elvenni tőlünk, az eredményhirdetés: amikor szól a Himnusz, egy másik polcot, másik kategóriát jelent. Örömmel vesszük át a kitüntetéseket, köszönjük az elismeréseket, de azt ne várja senki, hogy ezeknek ugyanúgy örüljünk, mint amikor lefújnak egy döntőt úgy, hogy mi dobtunk több gólt.

„Még a padra is le tudnék ülni, de nem fogok”

– Ugyanakkor ez a kézlenyomat egyben mégiscsak megerősíti azt a felelősséget, amelyről minden bajnok és edzője beszél: ők azok, akik utat mutathatnak nekünk, bár akad olyan korábbi klasszis, aki úgy véli, amikor versenyzett, ez így volt, ma már azonban mások versenyeznek, mások fontosak. Egyetért ezzel?     
– Van ebben a gondolatmenetben logika, mert én is úgy gondolom, hogy a jelenkor legjobbjai szólaljanak meg a leginkább a jelenben, ugyanakkor szerintem az edző esete más, ő valamivel kortalanabb, mint a sportoló. Ha két vízilabdaedző beszélget, lehet, hogy az egyik nem aktív, ám ettől még a beszélgetésüknek lehet gyümölcse – egy bizalmas megbeszélés mindig jót tesz mindenkinek.

– Ezzel arra céloz, hogy rendszeresen találkozik a magyar edzőkkel, netán a kapitányokkal?     
– Lépést tartok a gyorsan fejlődő világgal, ráadásul tanítok is a Testnevelési Egyetemen, így kellő rálátásom van az aktualitásokra, a lehetőségekre.

– Nem vitatkozom, illetve mégis, hiszen a korábbi bajnokokat nem a mindennapjaikról faggatnánk, nem gondolja, hogy a sportolói életükből hozott történetekkel, tanmesékkel példát mutathatnának a fiatalabb generációnak, sőt, a hétköznapi embereknek is?     
– Értem, viszont az én esetem más, hiszen megmaradt a kapcsolatom a vízilabdával, a nemzetközi szövetség edzőbizottságának elnöke vagyok tizenkét éve, úgyhogy nem számítok kívülállónak, s nem csak a múlt miatt. Folyamatos a kapcsolatom az edzőkkel, nem távolodtam el a szakmától sem, sőt, azt hiszem, még a padra is le tudnék ülni, de ezt nyilvánvalóan nem fogom megtenni.

–  Nem hiányzik?     
– Éppen azért nem, mert benne maradtam a sportágban. Amikor az egyetemen tanítok, akkor sem csak kijelentek, nem csak mondom a magamét, rendszeresen átadom a szót a diákjaimnak, akik között első osztályú vagy éppen válogatott játékosok is vannak.

– Mit tanít a fiataloknak?     
– A vízilabda tantárgy tanításánál a gondolkodásmód elsajátítása nekem a legfontosabb, mert ez örök érvényű, viszont az aktualitások holnapra elévülnek. A szemlélet nem évül el: hogy egy olimpiai ciklus előtt a kapitány előre látja a következő négy év menetét, ehhez megpróbálja kialakítani a stratégiát, és mindent megtesz azért, hogy a legjobb legyen.

– Ez csak a sportban érvényes szemlélet?     
– Szerintem nem. Azt nem állítom, hogy az élet minden területén van ilyen irányú tapasztalatom, de szerintem mindenhol érvényesülhet ez a gondolkodásmód – a sportban biztosan.

Gondozni kell a múltat, ebből is lesz a jövő

– Ha már tanítás: nem is elsősorban az egyetemistákra gondolok, hanem a fiatalabbakra, akik közül nem biztos, hogy mindenki tud a legendás Kemény-csapatról. Mit lehet azért tenni, hogy ez ne így legyen, hogy igenis tudjuk, kik voltak azok a zseniális vízilabdázók – és ki volt a kapitányuk?     
– Nem az én dolgom, feladatom ezért tenni, viszont szerencsére olyan hagyománnyal büszkélkedik a sportág, hogy a margitszigeti Hajós uszoda előcsarnokának falain ott vannak a bajnokok nevei, és szerencsére sok-sok pólóspalánta megy el ott nap mint nap. És előbb-utóbb a vidéki klubokban vízilabdázók is járnak a Hajósban – ne mondja nekem senki, hogy egy tíz-tizenkét éves fiatal nem kezdi el nézegetni a névsort! Azt hiszem, az úszás és a vízilabda ebből a szempontból jó helyzetben van, ezt a két sportágat fiatalon kezdik el a gyerekek, így elég hamar megismerkednek a múlttal: ha nem gondozom a múltat, nem lesz jövőm sem, de ez persze nem egyenlő azzal, hogy a múltból élünk! Ráadásul olyanok neve is ott van a falon, akik még aktív játékosok, vagyis a gyerekek látják edzeni, játszani a bajnokokat, így egy idő után szépen be is kapcsolódnak a sportág százéves történelmébe is. Ennek a keddi ünnepségnek is ugyanilyen a jelentősége.

– Belegondolt abba, hogy amikor legközelebb jön tanítani az egyetemre, már ott lesz a kézlenyomata a Sportcsillagok Falán?     
– Nagyon tetszik a csillag szó ebben az összefüggésben is. Hiszen mi a csillag? Felnézek az égre, és szépnek látom. Messzinek tűnnek a csillagok, de nem elérhetetlenek. Örömöt, büszkeséget jelent nekem ez az elismerés is, de megelégedettséget nem, hiszen még sok tervem van, ha azt érezném, ez a végállomás, be is zárhatnám a boltot…